Lelki arcél és erények

Sarkalatos erények

Sarkalatos erények – okosság, igazságosság, mértékletesség és lelki erősség Alfonza Mária anya életében Ha az isteni erények lelki életének forrásai, a sarkalatos erények az a mód, ahogyan ez a forrás megmutatkozott döntéseiben, a másokhoz fűződő kapcsolataiban és az alapítói műben való kitartásában. A következő fejezetek a kongregáció által a boldoggá avatási eljárásra készített dokumentumon alapulnak.

Okosság

„Ne félj, ez az én művem!”

Isten Szolgálója hősies módon élte az okosságot, mert életében nem található olyan cselekedet, amelynek pusztán emberi célja lett volna. Benne minden Istenre irányul, az örök üdvösségre, a megszentelődésre, az Istennek készítendő tiszteletre, a lelkek üdvösségére. Szüntelen igyekezete egyedül erre a célra irányul.

Önmagával szemben nagyon bizalmatlan lévén, kora gyermekkorától fogva egy jámbor, bölcs és okos vezetőnél, Reichard plébánosnál keresett világosságot és gyakorlati tanácsot cselekedeteihez. Nagy bölcsessége volt megtartani őt egész életére lelkivezetőül, abban a mély meggyőződésben, hogy Isten így akarja. Belső szenvedéseiben tizenhét évesen megpróbált más gyóntatónál vigaszt keresni; tévedését azonban gyorsan felismerte, és visszatért Reichard plébánoshoz. Útmutatásait ettől fogva mindig és mindenben követte.

Ezt az okosságot leányainak is ajánlotta: „Ó, gyermekeim, ha megértenétek, milyen hasznos a kísértésekben haladéktalanul tanácsot kérni gyóntatótoktól vagy elöljáróitoktól, és készségesen igazodni véleményükhöz!”

Isten Szolgálójának nagyon eleven istenfélelme volt, és rendkívül érzékeny volt mindarra, ami lelkiismerete tisztaságát és Istennel való kapcsolatát megzavarhatta volna. Azonnal a legközvetlenebb és legbiztosabb eszközökhöz nyúlt: ima, vezeklés, menekülés az alkalom elől.

Amikor tizennégy évesen nehéz földmunkát végzett, észrevette, hogy órákat töltött el anélkül, hogy Isten jelenlétében maradt volna. „Tíz nap múlva eszembe jutott mindaz, amit első szentáldozásom napján elhatároztam, és néztem langyosságomat. Akkor félelem és szégyen fogott el, és ez újra felébresztette bennem a buzgóságot. Vezeklő cselekedeteket vettem segítségül.”

Reichard plébános tanúsítja: „Mindenekelőtt a Szüzek Királynőjét kérte, hogy őrizze meg szíve tisztaságát, és ő maga lelkiismeretes gonddal őrködött e drága kincs felett… Igaz, hogy ezt az angyalian tiszta lelket soha egyetlen tisztátalan gondolat sem homályosította el.”

Fő hibája – természetének bizonyos hevessége – elleni kitartó küzdelem után figyelemre méltó mértékben elérte a mértéktartást és a tapintatot, amint azt sokan tanúsították, akik kapcsolatba kerültek vele. Döntéseit tárgyilagosan hozta, mert mindig a felülről jövő sugallatokhoz és a kapott tanácsokhoz igazodott – művének kezdetén éppúgy, mint annak kibontakoztatásában: építkezések, házak nyitása, kapcsolatok a hatóságokkal, a hivatások kiválasztása és megkülönböztetése. Bár a buzgóság hajtotta, soha nem cselekedett elhamarkodottan és a maga elhatározásából.

Ami ezt a kiegyensúlyozottságot és tárgyilagosságot adta neki a döntésekben, az imádságos lelkülete és Istennel való kapcsolata volt. Reichard plébános tanúsítja: „Teljesen meggyőződve arról, hogy Istenre kell bízni mindent, ami a kongregációt illeti, imában elmerül Jézus isteni Szívében, hogy tőle mindent kiesdjen.” Kérte az Urat, hogy mutassa meg szent akaratát a jelöltek felvételében, és hallotta az Urat felelni: „Leányom, tetszik nekem imádságod, fordulj mindig hozzám, és bízz rám mindent.”

Leányainak ezt a szabályt adta: „Foglalatosságai kezdetén az Isteni Megváltó Nővére újítsa meg jó szándékát, és minden vállalkozásában helyes és tiszta szándéka legyen; mindent Jézus és Mária nevében kezdjen.”

Ami művének célját illeti – a szegények és betegek testi és lelki gondozását –, Isten Szolgálója ugyanezt az okosságot ajánlja leányainak csodálatra méltó bölcsességű szavakkal:

„Kedves gyermekeim, jó eszközt akarok a kezetekbe adni, mielőtt a szegényekhez és betegekhez mentek, nehéz körülmények közé és segítség nélkül, amikor nem tudjátok, hogyan kezdjétek. Azt tanácsolom, álljatok néhány pillanatra a kereszt alá, és így imádkozzatok: ,Jézus, taníts meg, mit tegyek ennél a személynél, add meg a megfelelő eszközöket, hogy szent akaratodat teljesítsem ennél a szegénynél és ennél a betegnél. Ó, Jézus, nem tágítok tőled, míg meg nem hallgatsz; kérlek, add meg ennek az embernek a kegyelmet és az irgalmat.‘ Azután menjetek bizalommal. Amikor a belső imát ajánlom nektek, az nem akadályozza cselekvéseteket – ellenkezőleg, a jó Isten annál több belátást és ismeretet ad nektek.”

Azt is fel tudta mérni, mennyi erőfeszítést kérhet mindegyik leányától: „Jó, különösen kezdetben, rövid időre korlátozni elhatározásainkat, hogy az ember maga ne vegye el a bátorságát egy olyan munka vagy kötelezettség láttán, amelynek időtartama megrémíthetne egy gyenge lelket vagy egy novíciát.”

Feladatai gyakorlásában Isten Szolgálójának állandó gondja volt, hogy leányainak olyan életkörülményeket biztosítson, amelyek között a szabály megtartható, de elegendő anyagi feltételeket is, hogy szeretetszolgálataikat rendszeresen és hatékonyan teljesíthessék.

„Kötelességeim közé tartozik – mondta egy polgármesternek –, hogy nővéreim egészségéről gondoskodjam. Kérem tehát, felügyeljen erre az intézményre, és úgy érdeklődjék iránta, hogy a nővérek számára biztosítva legyen az élelem és a ruházat. Ezt kérjük minden helyen, ahol tartózkodnak.” Egy plébánosnak pedig: „Szigorúan ügyelek arra, hogy leányaim szent hivatásuk célját teljesítsék; ugyanakkor nagy gondom, hogy – amint az Apostol mondja – mindig meglegyen a szükséges élelmük és ruházatuk.”

Alfonza Mária anya mindig tudta egyesíteni a munkát az imádsággal. Földműves leányaként így ír önéletrajzában első éveiről: „Ötévesen már szívesen dolgoztam.” Fiatal leányként minden hanyagság nélkül szentelte magát állapotbeli kötelességeinek – a földmunkának –, és a nehéz munka közben imádkozott, és Istennel egyesülve maradt. Így tapasztalatból tanulta meg azt, amit később jól kellett tanítania leányainak: az intenzív imaéletet és egyúttal azt a fáradságot, amelyet a szegények és betegek ápolása kíván. Reichard plébános tanúsíthatta: „Egész idejét megosztotta a munka és az ima között, vagy inkább szüntelenül imádkozott, akkor is, amikor dolgozott.”

Szerette és élte a teljes egyszerűséget. Talán ez tűnt ki rajta leginkább, és ezzel a tulajdonsággal hatott mindazokra, akik kapcsolatba kerültek vele.

Reichard plébános tanúsítja: „A nyugalom és egyszerűség, amellyel ezeket a kinyilatkoztatásokat közölte velem, erős bizonyítékokat adott Isten közvetlen működéséről.” Räss püspök mondja: „Felismertem nála a kiváltságos lélek minden jelét, a nemes egyszerűséget és a feltétlen őszinteséget.” Busson abbé írja: „Az őszinteség, az egyenesség és az igazság szeretete személyiségének uralkodó vonásai.”

Egy pap: „Alig léptem be hozzá, azonnal megragadott nyílt modora, noha valami olyan pózra számítottam, amellyel olyan embereknél találkozunk, akik az ég kedvenceinek tartják magukat; viselkedésében ennek a legcsekélyebb nyomát sem tudtam felfedezni – mentes volt minden mesterkéltségtől, és csak angyali szelídségről és nemes kiegyensúlyozottságról tanúskodott, amelyet semmiféle erőfeszítéssel nem lehet színlelni.”

Isten Szolgálójának okossága világosan megmutatkozott abban a meggyőződésében, hogy minden áron meg kell őrizni az egyetlen noviciátust, valamint az évenkénti lelkigyakorlatot az anyaházban, bármilyen áldozatba kerüljön is – meg volt ugyanis győződve arról, hogy ez létfontosságú kérdés a jó szellem megőrzése és minden tag egysége szempontjából. Tudott harcolni és szenvedni e két rendelkezés megtartásáért. A bécsi, soproni és würzburgi házak elszakadásának nehéz próbájába került ez neki – olyan próbákba, amelyek egészségét úgy megviselték, hogy soha nem épült fel belőlük.

Igazságosság

Kötelességek Isten és a felebarát iránt

Isten Szolgálója hősies módon igyekezett Isten dicsőségére ügyelni. Nagyon korán megértette, egészen különleges kegyelemből, a Teremtő jogait teremtményeivel szemben, és azt, hogy Istennek mindent vissza kell adni. Ettől fogva egész életében minden gondolatát, minden szavát és minden tettét erre az egyetlen célra irányította.

Az Istennek járó tisztelet érzéke világosan megmutatkozott abban, ahogyan imádkozott, összeszedettségében, alázatos tartásában, azokban az önmegtagadásokban, amelyeket minden alkalommal magára vállalt, hogy tartása méltóbb legyen Isten jelenlétéhez – és ez a tartás hatott mindazokra, akik kapcsolatba kerültek vele, és Istenhez vezette őket.

Nagy buzgósága volt a vasárnap megszentelésére, és annyira szenvedett, amikor látta, hogy különösen az ifjúság a lélekre nagyon veszélyes módon szórakozik, hogy sürgetően kérte Reichard plébánost, engedélyezze vasárnap este a rózsafüzért. Végigjárta a plébánia összes házát, hogy megnyerje az embereket, és a megbeszélt időben a templomba hozza őket. Szokása volt az oltárokat díszíteni akkor is, ha nagyon fáradt volt.

Máriát igen figyelemre méltó áhítattal tisztelte. Feltétlen bizalma volt közbenjárásának erejében, és minden alkalommal segítségül hívta; ünnepeit a legnagyobb jámborsággal ülte meg – kongregációját Szűz Mária Szeplőtelen Szívének szentelte. Neki szentelte az első kolostor oltárát, és ajtajára ezt íratta: „Ó, bűn nélkül fogantatott Mária.” Leányainak a rózsafüzért adta első szabályként. Azt ajánlotta nekik, hogy minden helyzetben Máriához forduljanak, különösen amikor bűnösök megtérését kellett kiesdeniük.

Alfonza Mária anya bensőségesen tisztelte védőszentjeit is: Szent Terézt és Liguori Szent Alfonzot. Szent Terézt Isten iránti szeretetében és a szenvedésben való türelmében akarta utánozni. Szent Alfonz ösztönözte intézetének konkrét formájára, amelynek a legszegényebbeknek és legelhagyatottabbaknak kellett szentelnie magát. Szent Józsefet választotta első oltalmazójának, és ettől fogva mindenben rábízta magát, amire szüksége volt; neki tulajdonítottak minden rendkívüli segítséget, amelyben a keletkező kongregáció részesült. Őrangyalát is nagyon tisztelte.

IX. Pius Szentatyának a tisztelet, a gyermeki jámborság és a fenntartás nélküli odaadás jeleit mutatta, amelyek szavaiban látszanak, azokban a bensőséges és kitartó imákban, amelyeket a szent Egyháznak a feje személyében elszenvedett próbái idején küldött az égbe, és azokban a szenvedésekben, amelyeket örömmel fogadott, hogy az üldözött pápának égi segítséget esdjen ki.

Reichard plébános tanúsítja: „A tökéletes engedelmességet, amelyet maga ilyen hűséggel élt, ajánlotta a gyermekeknek a szülők iránt, a híveknek a plébános iránt, a papoknak a püspökök iránt, és mindenkinek a katolikus, apostoli, római Egyház iránt.” Bensőségesen kívánta a szabályzat jóváhagyását a Szentatyától: „Ó, mennyire vágyom és kívánom szabályzatunk jóváhagyását a Szentszéktől! Bárcsak Isten elhárítana minden akadályt, és kiesdené nekünk ezt a kegyelmet!” Amikor a jóváhagyás megérkezett, összehasonlíthatatlan örömöt mutatott.

Isten Szolgálója teljesen tudatában volt annak, mivel tartozik szüleinek – mindenekelőtt azzal, hogy átadták neki a katolikus hitet, oktatták a vallás igazságaira, és a becsületes, mélyen keresztény élet példáját adták neki. Háláját tökéletes alárendeltséggel mutatta ki mindenben, ami nem volt Isten parancsa ellen. Engedelmeskedett nekik, amikor szavukra reggel munkába indult, noha erősen vonzotta a szentmisén való részvétel. Amikor beteg volt, szenvedett attól, hogy nem tudta a családért a maga részét a munkából és a szolgálatból elvégezni. Apja halála után felajánlotta, hogy elvisel mindent, amit Isten akar, hogy őt a tisztítótűzből kiszabadítsa.

Az igazságosság kötelességeit Isten Szolgálója személyre való tekintet nélkül teljesítette. Azt akarta, hogy műve mindenekelőtt a szegények szolgálatában álljon, de nem hanyagolta el a gazdagokat sem, akiknek szintén megvannak a maguk szükségei. Minden látogatót ugyanazzal a jósággal fogadott, senkit sem utasított el.

Leányainak azt mondta: „Gazdag vagy szegény, mindannyian egyformán kedvesek vagytok nekem. Csak hivatásotokat nézem, hűségeteket, amellyel Isten kegyelmeire válaszoltok.” Nem nézte sem a fajt, sem a nemzetet: „Szem előtt kell tartani, hogy a szerzetesi szellem Jézus Krisztus szelleme, hogy ez a szellem minden nép számára ugyanaz, és hogy összhangban lehet minden nép jellemével és szokásaival. Az ápolás, amelyet a nővérek a betegeknek szentelnek, a szenvedő emberiség számára minden országban ugyanaz.”

Mindig bőkezű és nagylelkű volt. Nem engedte, hogy a nővérek ápolásukért bármilyen díjazást kérjenek. A jelöltektől nem kért hozományt, csak azt fogadta el, amit felajánlottak neki. A nővérek elhagyatott szegény betegeket fogadtak be lakásukba. A munkásoknak pótadagot osztatott. Ágyneműt vitt vagy vitetett oda, ahol a betegeknek nem volt. Ételt osztott a szegényeknek, noha magának nem volt készlete.

Mindenkihez kedves volt, akkor is, amikor a legnagyobb szenvedéseket viselte. Reichard plébános tanúsítja: „Barátságos szenvedései ellenére.” „Alfonza Mária anya szenved, jósága ugyanaz, ugyanaz a kedvesség.” Minden neki tett szolgálatért hálát mutatott.

Szavaiban és tetteiben mindig nagyon ügyelt az igazságra és az őszinteségre. Lelkivezetőjével szemben becsületes és nyílt volt, és semmit sem titkolt el előle, akkor sem, amikor rendkívül kellemetlen volt neki mindent elmondani. Fogadalmat tett, hogy mindent feltár előtte. Szüntelenül kérte a lelkiismeret e nyíltságát: „Add meg a kegyelmet, hogy megismerjem önmagamat, és lássam az akadályokat, amelyeket kegyelmed működésének támasztok lelkemben. Mutasd meg nekem ezeket az akadályokat, hogy feltárhassam őket gyóntatómnak.”

Igaz volt azokkal az emberekkel szemben is, akik tanácsért jöttek hozzá, és akiknek a kegyelem sugallatára meg kellett mutatnia bűneiket, szakadékaikat, hibáikat. Bármibe került is neki, semmiben sem homályosította el az igazságot – és mindent a legnagyobb szeretettel mondott. E feltárásokat számos megtérés követte. Igaz volt leányaival szemben is: javította hibáikat anélkül, hogy súlyukat csökkentette volna.

Mértékletesség

„Tudjátok, hogy Isten irgalma nagyobb minden gyengeségnél.”

Isten Szolgálója hősies mértékben élte a mértékletesség erényét. Tudta érzékeit szigorú fegyelemben tartani. Isten kegyelme nagyon korán megmutatta neki az eszközöket, amelyekhez nyúlnia kellett, és azzal, hogy sugallatainak tökéletesen megfelelt, sikerült rendet és összhangot elérnie képességeiben, és mindenben tökéletes mértéket mutatnia.

A zavar fő okai Isten Szolgálójánál természetéből fakadtak, amely bizonyos hevességre, önfejűségre és hajthatatlanságra hajlott. Hatéves korától érezte, hogy ezt az akadályt le kell győznie, hogy Istent jobban megtalálja.

„Heves önfejűség hatalmasodott el lelkemen, amikor nem értem el, amit akartam – de ez nem tartott sokáig. Azonnal magamhoz tértem, arra gondoltam, hogy ez nincs jól, sírtam hibáim felett, és azt mondtam magamnak: Hová jutok, ha így cselekszem? Nem szabad engedetlennek lennem szüleimmel szemben.”

Ettől fogva engedelmességgel győzte le, utánozva „a Kisded Jézus engedelmességét”. Később az ima szeretete engedetlenségre csábíthatta volna, de Jézus azt mondja neki: „Az engedelmesség jobban tetszik nekem.” Gyakorolta magát abban, hogy testvéreivel újra kedvesen bánjon, amikor érezte, hogy türelmetlenség támad benne.

Olyan békére jutott, hogy Busson abbé azt mondhatta: „Panaszkodik a visszaélésekre és vétségekre, de sajnálkozással beszél róluk; amikor olykor kitart valami mellett, sajnálkozással teszi. Semmi hevesség, semmi keserű szemrehányás… Semmi parancsoló hang szavaiban. Csak ritkán ad tanácsot. Beszédmódja a kívánás és a kérés.”

Isten Szolgálója szerette életkörnyezetének szegénységét, és soha nem tekintett vágyakozva arra, ami az élet kényelméhez tartozik. Sőt: került mindent, ami érzékeinek elégtételt szerzett volna. A nehéz földmunkát Isten iránti szeretetből szerette, aki azt rárótta. Mivel benne alkalmat talált arra, hogy önmagán győzedelmeskedjék, minden alkalmat keresett, hogy testének szenvedést okozzon: deszkára feküdt, imádság közben fahasábokon térdelt.

Fogadalmat tett, hogy semmilyen ételt nem vesz magához azon kívül, amit gyóntatója megengedett. Reichard plébános megerősíti, hogy nagyon keveset evett. Azt akarta, hogy leányainak tápláléka a szegények tápláléka legyen.

Nagyon erősen vonzotta a magány és a hallgatás. Gyermekként állandó szüksége volt arra, hogy rejtett helyre vonuljon imádkozni és elmélkedni. „A magány iránti szeretetem bensőségesebbé vált.” Reichard plébános tanúsítja: „Egyre inkább a magányt kereste, hogy szabadabban és nagyobb szeretettel beszélgethessen isteni Jegyesével.”

Égi sugallatra ezt a viselkedési szabályt fogadta el: 1) Keveset beszélni, és csak akkor, amikor szükséges. 2) Bezárni a fülét a haszontalan beszéd elől. 3) Megőrizni szemét minden kíváncsiságtól. Beszéde tele volt tartózkodással és méltósággal. Räss püspök tanúsítja: „Csodálatra méltó pontossággal és világossággal felelt. Soha egyetlen fölösleges szó, semmi bizonytalan vagy zavaros a válaszaiban.”

Tanításaiban mindenekelőtt a hallgatást és az egyszerűséget hangsúlyozta. „Gyermekeim – mondta –, ha valaki tudni akarja, milyen szellem uralkodik egy szerzetesházban, elég megfigyelni, jól megtartják-e a hallgatást.”

Isten Szolgálója, akinek fő hibája az önfejűség volt, azonnal ott kezdte, ahol észrevette, lemondani saját akaratáról. „Hogy előrehaladjak az önmegtagadásban és gyengítsem önfejűségemet, azt kerestem, hogy azt tegyem, ami akaratom ellen volt.”

Olyan nagy előrehaladást tett, hogy Reichard plébános azt írhatta Räss püspöknek: „A legfenségesebb erényeket éli, mély alázatot nagy belső és külső önmegtagadással.” A belső szenvedések osztályrészévé váltak, és egész életén át tartottak. Nehéz belső önmegtagadásként rótták rá, és ő nagylelkűen elfogadta; senkivel sem éreztetett ebből semmit, és megtalálta benne békéjét és örömét.

Számos ellentmondást kellett elviselnie; érzékeny és hajthatatlan természetének remegnie kellett előttük, mégis soha nem lehetett rajta izgatottságot vagy türelmetlenséget észrevenni. A ház lakói csúfolódtak rajta, és „szent Lizinek” nevezték. Mindent rendíthetetlen türelemmel viselt; Reichard plébános mondja: „soha nem panaszkodott a rosszindulatú beszédre, és nem válaszolt a sok sértés egyikére sem, amelyet a fejéhez vágtak.”

Urunk mindezeket a szenvedéseket és ellentmondásokat előre jelezte neki: „Szenvedj, hallgass és imádkozz.” Ezt az útmutatást lelkiismeretesen megtartotta.

Lelki erősség

„Már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.”

Isten Szolgálója hősies fokban mutatta meg a lelki erősség erényét. A világ szerint gyenge volt, azok nélkül a javak nélkül, amelyek e föld erőseit és hatalmasait teszik – Isten erejével volt erős. Világosan beteljesedett rajta az Apostol szava: „Mindent megtehetek abban, aki engem megerősít.”

Ezt az erényt a hit szelleméből és Isten iránti bensőséges szeretetéből merítette. Így lett erős a kötelességből. Először jól meg akarta ismerni, tanácsot kért; ha egyszer felismerte, mit kell tennie, hajthatatlan volt a teljesítésben.

Gyermekként tudatában van annak, hogy segítenie kell szüleinek; noha meglehetősen gyenge egészségű, minden kis szolgálatot megtesz nekik, amit tud. Ugyanígy kötelességének tartja, hogy a keresztény tanításban képezze magát, de nagy nehézségeket él át, és szilárdan és kitartóan küzd, hogy felfedezze a rejtett mannát. Fiatalon nehéz földmunkára kényszeríti magát, és hanyagság nélkül szenteli magát neki. Alapítóként és általános elöljáróként sem a felelősség, sem a mindenféle nehézség nem tántorítja el.

A munkában fáradhatatlannak mutatkozott. Reichard plébános mondhatta: „Szüntelenül ellenállhatatlanul hajtva érzi magát elöljárói kötelességeihez. Nemcsak hogy soha nem tér ki kötelesség elől, hanem kötelezve érzi magát még többet tenni, az ellenkezés kísértései ellenére, amelyeket érez.” Bár szenvedett, gyakran kellett útra kelnie, mert a kötelesség sürgetően megkívánta.

A betegségben hősiesen türelmes volt. Semmilyen panaszt nem hallatott, a próba hosszúsága és hevessége ellenére. „Szüntelen szenvedéseim során mindig eszembe jutott a kérés, amelyet gyermekkorom óta Istenhez intéztem: hogy tiszta szívet őrizhessek meg, hogy elérjem a szentséget, és hogy mindenben teljesítsem szent akaratát – és gyakran gondoltam: ,Ó, szívesen akarok szenvedni, ha csak ezt elérem.‘”

Hősies lelkierőt mutatott a szorongásokban és a lelki szárazságban. Már fiatal korban bebizonyította. „Gyermekként már elrejtettem belső szenvedésemet, és csak a jó Istennek panaszkodtam.” Tizenhét évesen szárazság, ellenkezés és a lélek minden ezzel járó szenvedése tört rá; akkor azt mondta: „Ó, Jézus, még ha nem is imádkozom jól, tovább fogok imádkozni, mert gyóntatóm megparancsolta.”

A szárazság idején Jézushoz fordul: „Jézusom, még ha szívemben nem is érzek irántad szeretetet, kész vagyok hűséges maradni hozzád a halálig; taníts meg, hogyan bánjak a szenvedésnek ezzel a fajtájával.” Reichard plébános tanúsítja: „Hűséges és kitartó maradt ebben a szenvedésben, és tovább teljesítette Isten akaratát.”

El kellett viselnie a gonosz gyötréseit, aki meg akarta zavarni és rémíteni azzal, hogy láthatóan fenyegette, és átkokkal és káromlásokkal halmozta el. Ilyenkor összeszedte magát, felismerte, hogy a kísértőről van szó, fogta keresztjét, és újra megtalálta a békét.

A viszontagságok közepette derűs lelket mutatott, hogy a felebarátot bátorítsa. Mindazok tanúsították ezt, akik kapcsolatba kerültek vele. Tanításaiban is mondja: „Milyen jó példát adnak a világnak azok a lelkek, akik nehéz szenvedéseikben nyugodtak és odaadóak, nem panaszkodnak, türelemben és hallgatásban szenvednek, és derűs, kiegyensúlyozott arccal fogadnak mindenkit, aki hozzájuk jön.”

„Szenvedéseitek ne szomorítsák el sem arcotokat, sem gondolataitokat. Küzdjetek magatokban mindig a szomorúság ellen, nővértársaitok és mindazok bátorítására, akik látnak titeket. A béke, a kiegyensúlyozottság és az öröm Isten gyermekeihez illik.”

A lelki erősség erénye világosan megmutatkozott, amikor Isten dicsőségéért és a lelkek üdvösségéért való helytállásról volt szó. Odaadóan és tisztelettel, de rendíthetetlen szilárdsággal vívta a harcot, hogy eloszlassa a tartózkodást, amelyet Reichard plébános a mű emberileg kudarcra ítélt kezdetével szemben tanúsított. Lankadatlanul folytatta annak építését, noha belül félelem járta át, mert tudatában volt gyengeségének és semmiségének.

Lukrécia nővér tanúsítja: „Reichard abbé egy napon megpróbálta mérsékelni az Anya buzgóságát: ,Micsoda, újabb új ház?‘ – mondta neki. Isten Szolgálója éppen a refektóriumba lépett, amikor ezt a mondatot olvasták: ,Így terjedjen el Isten neve az egész földön.‘ Fogta a könyvet, és az elöljáróhoz ment: ,Nézze, atyám, a jó Isten azt akarja, hogy művünk, amely az övé, elterjedjen; legyen jó, és egyezzék bele.‘”

Kitartó volt. Saját akarata ellen olyan jól küzdött, hogy már semmiféle önfejűség nem látható nála, csak rendíthetetlen akarat, hogy az erény gyakorlása által eljusson Istenhez. „Tovább fogunk imádkozni – mondta –, és soha nem hagyjuk abba, amíg meg nem hallgatnak minket.”

Legyőzte az emberi tekintetet. Gyermekként olyan buzgósága volt mások megnyerésére Krisztusnak, hogy megtapasztalta, amint ezért megvetették és kicsúfolták. Kísértést érzett a hallgatásra, de azt mondta magának: „Csak ne legyen a jó Isten megbántva, és legyen biztosítva a lelkek üdvössége. Teljesítem kötelességemet, ezt kell tenni, még ha az egész világ megvet is engem.”

Leányainak stratégiai harcvonalakat adott: „Küzdjetek bátorsággal. Legyetek olyanok, mint a katonák, akik minden nap ugyanazzal a rettenthetetlenséggel térnek vissza a harcba. Semmi gyengeség, semmi gyáva meghatottság önmagatok felett – mindig az ellenkezőjét tegyétek annak, amit a természet kíván.”

Imádkozunk szentté avatásáért

Imádkozzék velünk

2018 óta boldog. Ahhoz, hogy szentté avassák, csodára van szükség az ő közbenjárására — és azok imádságára, akik ezt kérik.

A szentté avatásért →Kilenced →

Ha az ő közbenjárására rendkívüli kegyelmet kapott, kérjük, jelezze a Posztulációnak. Kapcsolat →