Lelki arcél és erények

A szerzetesi fogadalmak erényei

A szerzetesi fogadalmak erényei – engedelmesség, szegénység és tisztaság – és az alázat, amely hordozza őket A fogadalmak, amelyeket letett, nem újabb előírást jelentettek számára, hanem azt a módot, ahogyan egészen Istené lehetett. A következő fejezetek a kongregáció által a boldoggá avatási eljárásra készített dokumentumon alapulnak.

Engedelmesség

„Isten azt akarja, hogy nagy szentté legyetek. Hagyjátok, hogy akarata szerint cselekedjék. Semmit sem veszítetek.”

Isten Szolgálója egész életében az engedelmesség példaképe volt. Már gyermekként élte ezt az erényt, amely egész életét meghatározta. Megértette, hogy Isten akarata szülei és lelkivezetője hangján szól. Ettől kezdve fáradhatatlan harcot kezdett természetének hibája – a makacsság – ellen, amely tönkretehette volna azt, amit Isten kegyelme lelkébe vetett. A „konkoly” számára mindenekelőtt saját akarata volt; és mivel „szent akart lenni”, tudta, hogy ezt csak úgy érheti el, ha ítéletét is alárendeli. Engedelmeskedni fog, bármibe kerüljön is.

Isten Szolgálója minden cselekedetét az engedelmesség szabályának rendelte alá. Teljesen Reichard plébános vezetésére bízta magát, akiről felismerte, hogy Isten rendelte őt arra, hogy megmutassa neki akaratát. Megnyitja előtte bensőjét, állandó gonddal ügyelve arra, hogy semmit el ne titkoljon előle; viselkedésének minden részletében tanácsot kér tőle. Tanácsait szigorúan megtartja, a legnehezebb szenvedésekben is, minden ellenállás ellenére.

Később fogadalmat tett, hogy „engedelmeskedik gyóntatójának mint lelkivezetőnek és gyóntatónak, a lelkiismeret legnagyobb nyíltságát gyakorolja iránta, a legcsekélyebb fenntartás nélkül mindabban, ami a belső életet érinti”. Reichard plébános tanúsíthatta: „Mindent az engedelmesség szellemében tesz.” „Megismétlem és megerősítem, hogy viselkedésében minden tiszta engedelmesség volt, mégpedig a léleknek és a szívnek olyan készségével, amely gyermekkorától mind a mai napig egy pillanatra sem lankadt.”

Kérte Jézust: „Ó, Jézusom, add meg, hogy őszinte legyek lelkivezetőmmel szemben, akit nekem adtál. Mutasd meg neki az utat, amelyen vezetnie kell engem, világosítsd meg őt szenvedélyeim felől, add ajkára a szavakat, amelyeket lelkembe kell helyeznie. Szavaiban a te akaratodat akarom felismerni.”

Az engedelmesség mindig Isten Szolgálója lelkiismeretének vezetője volt. Lelkiismerete olyan finom volt, hogy már egészen zsenge korától a saját elhatározásaitól való legkisebb eltérés is félelemmel töltötte el, hogy megbántotta Istent. A kísértést legyőzte, és ha megtörtént, hogy nem engedelmeskedett szüleinek, akár csak csekélységben is, azonnal vezeklést szabott magára.

„Milyen hatalmas fegyver az engedelmesség – mondta –, amikor a rossz ellen kell harcolni. Ilyenkor az ember bátorsággal erősíti a harcot, arca derűs, szívében öröm. Megerősítve érzi magát, vezetve a küzdelemben, nem fél sem a zsákutcába vezető csapásoktól, sem a veszélyes fordulatoktól. A győzelem biztos.”

Alfonza Mária anya megtartotta intézete szabályát. Reichard plébános tanúsíthatta: „Olyan, mint egy élő szabály. Az intézet előírásait tökéletes pontossággal tartja meg, és elsősorban a legszigorúbb gyakorlatokhoz ragaszkodik, valamint azokhoz, amelyek természetének a leginkább ellenkeznek.”

Leányait arra a hősies engedelmességre tanította, amelyet maga is élt – arra, amely abban áll, hogy engedelmeskedünk egyenrangúaknak és alárendelteknek is. Azt mondta: „Az időbeli dolgokban a lélek mindabban, ami nem ellenkezik Isten parancsaival, adjon elsőbbséget a másik akaratának, különösen ha valami kellemetlen a természetnek. Nem szabad azt gondolnotok, gyermekeim, hogy elég teljesíteni elöljárótok akaratát; készen kell állnotok arra, hogy a legkisebb dolgokban is nővértársaitok akaratát tegyétek, még ha fiatalabbak vagy kevésbé képzettek volnának is nálatok – és amikor másoknak parancsoltok valamit, akkor is igyekeznetek kell az ő akaratukat úgy tenni, mint a sajátotokat.”

„Azt kell gondolnotok, hogy maga Isten kér tőletek ezt vagy azt. Ó, boldog az a lélek, amely semmit sem tesz saját akaratából, hanem csak mások akarata szerint. Nagy az érdem Isten előtt.”

Szegénység

„Bizalom Isten gondviselésében a birtoklás biztonsága helyett.”

Isten Szolgálója rendkívüli módon szerette a szegénységet. Szerette egyszerű körülményeit és a lemondást, amelyet ezek ráróttak – vagy inkább semmit sem kívánt azon kívül, amit kapott, és abból, amit kapott, saját szükségletére megvont magától mindent, amit csak lehetett. Még intézete alapítása előtt fogadalmat tett, hogy semmit sem akar birtokolni azon kívül, amire gyóntatója beleegyezésével a megélhetéshez feltétlenül szüksége van; minden egyebet Isten dicsőségére és a szegények enyhítésére kell fordítani.

Alfonza Mária anya teljes szegénységben alapította intézetét, az Istenbe vetett bizalmon kívül minden készlet nélkül. Gyakran hiányzott a legszükségesebb, de a segítség mindig időben megérkezett. Urunk azt mondta neki: „Ennek a műnek sok segítséget küldök, de azt akarom, hogy az ember mindent rám hagyjon.”

Azt akarta, hogy a szegénység szelleme ne csak minden egyes tagban éljen, hanem az intézetben mint egészben is. Egyetlen háznak sem szabad soha tartalékot képeznie azon kívül, ami korlátozott időre feltétlenül szükséges; ami ezen felül van, azt a szegényeknek kell adni vagy további házak alapítására fordítani.

Leányaitól megkövetelte, hogy a legszigorúbb szegénységet tartsák meg: lakásukban csak a legszükségesebb legyen, táplálékuk a szegények tápláléka legyen, és ugyanez áll a ruházatra és a napi használati tárgyakra. Urunk azt mondta neki, hogy a kongregáció addig fog élni, amíg benne a szegénységet és a szeretetet élik.

„Ahol nem uralkodik a szegénység szelleme, ott nincs előrehaladás az erényben – mondta leányainak. – Előre helyett hátrafelé fogtok lépni: testetek érvényesül majd a lélek ellenében. Utasítsátok messze magatoktól, ami a szegénység szellemének ellentmond, és hamarosan teljes átalakulást tapasztaltok magatokon.”

A legszigorúbb szegénység példáját adta. Egy pap, aki meglátogatta, elbeszéli: „Ebben a kis szobácskában lakott Alfonza Mária anya; ez a cella nagyon szegény volt.” Reichard plébános ezt írja Räss püspöknek: „Mivel a kongregáció minden tagjának a legszigorúbb szegénységet kell tartania, az elöljáró számára nehézséget jelent viselni a rózsafüzért, amelyet Excellenciád megáldott. Csak Excellenciád utasítására fogja felvenni.”

Tisztaság

„Szív, amely egészen Istené, nem osztott meg több szeretet között.”

Isten Szolgálója szűzi tisztaságát soha nem lankadó gondossággal őrizte meg. Különös vonzalma volt ez iránt az erény iránt, és ezt mutatják gyermek- és ifjúkori imái: „Ó, Jézusom, add meg a kegyelmet, hogy szívemet mindig egészen tisztán őrizzem meg. Ugye megadod nekem, jó Jézusom, a kegyelmet, hogy a szüzesség állapotában szolgáljalak, és abban is haljak meg? Nem csupán névleg akarok szűz lenni, hanem szívemet ékesítsék azok az erények, amelyeket egy szűztől kívánsz.” Tizennégy évesen egy évre fogadalmat tett a szüzességre, huszonegy évesen pedig örökös tisztaságot fogadott.

Állandó éberséggel mindent felhasznált, hogy megőrizze tisztaságát. Nemcsak sokat imádkozott, hanem elhatározta, hogy egyszerűségében utánozza Szűz Máriát. Járás közben szemét rendszerint lesütve tartotta, és nem kezdett beszélgetést, csak ha szükséges volt, vagy a szeretet kívánta.

Külseje, tartása és tekintete is angyali tisztaságot sugárzott, amely megnyerte mindazokat, akik hozzá jöttek, és Istenhez vezette őket. Reichard plébános tanúsítja: „Tisztasága olyan volt, hogy megremegett az ennek az erénynek ellentmondó témák árnyékától is.”

Leányait meg akarta óvni tisztaságuk minden sérelmétől, és nyomatékosan ajánlotta nekik, hogy kerüljék a világot és a szabados modort: „Nyomatékosan kérlek titeket, kezdjetek úgy élni, ahogyan Jézus Krisztus jegyeséhez illik. Kövessétek isteni Jegyeseteket, aki rendkívül visszavonult életet élt. Nézzétek őt, ahogy akarjátok – csak összeszedettséget és szerénységet találtok nála.”

Alázat

„Kérem Urunkat, hogy halálom után elfelejtsenek, hogy senki se beszéljen többé rólam.”

Isten Szolgálója hősiesen élte az alázatot. A kegyelem korai életkorától megvilágosította őt Isten szentségéről, nagyságáról és fenségéről; remegett előtte tiszteletből és gyengesége, semmisége miatt. Ez a két benyomás mély gyökeret vert lelkében, és szilárd alapot alkotott, amelyen megszentelődésének egész lelki épülete nyugodhatott.

Ő, akinek természetes hajlama volt a hajthatatlanságra, megmutatta, hogy legyőzte azt – azzal az engedékenységgel, amellyel szülei parancsait és intéseit fogadta, és ítéletükhöz igazodott, valamint Reichard plébános és Räss püspök vezetésének alázatos és állhatatos alárendelésével, anélkül, hogy valaha is szembeállította volna vele saját akaratát. Amikor azonban általános elöljáróként kötelességének tartotta véleményét kifejezni, ezt tiszteletteljes megbecsüléssel, de határozottan és minden mesterkéltség nélkül tudta megtenni.

Mély alázatát azzal mutatta meg, hogy mindig méltatlannak tartotta magát bármiféle tiszteletre és megbecsülésre. Vágya az volt, hogy belépjen egy szerzetesközösségbe, „hogy az utolsónak tartsák”. Amikor Urunk azt kívánta tőle, hogy alapítson kongregációt, felkiáltott: „Ó, Jézus, isteni Jegyesem, hogyan teheted ezt, ilyen szegény és tanulatlan szolgáló vagyok; mire használhatsz engem?”

Leónia nővér megerősíti: „Hallottam, amint az alapítónő azt mondta: Kérem Urunkat, hogy halálom után elfelejtsenek, hogy senki se beszéljen többé rólam.”

Reichard plébános elmondhatta: „Mindig meg kellett nyugtatnom túlzott félelme ellen, és vissza kellett tartanom, hogy a neki adott adományokkal se húzódjon vissza a semmibe, amire állandóan hajlott.” Mély gyengeségének és nyomorúságának tudatában soha nem csüggedt el, hanem éppen ebben a felismerésben talált alkalmat az Isten iránti bensőségesebb szeretetre.

Mások iránt mindig szerénynek és jóságosnak mutatkozott. Reichard plébános megerősíti: „Mindig kellemes kiegyensúlyozottságot lehet észrevenni nála, amely vonz és lenyűgöz.” Leónia nővér: „Jóságos és barátságos volt a nővérekkel való érintkezésben. Viselkedésében semmi kemény nem volt.”

Szabályzatában a jóságot mint az alázat gyümölcsét írja elő leányainak: „Amikor beteghez érkeznek, barátságosan köszöntsék ezekkel a szavakkal: ,Dicsértessék a Jézus Krisztus.‘ Azután néhány szóval és nagy szívélyességgel kérdezzék meg a beteget panaszairól, majd ugyanúgy nagy jósággal kérdezzék meg hozzátartozóit.”

Szerette és kereste a megaláztatást; az alázathoz vezető legjobb és legrövidebb útnak tartotta. Egész életében megaláztatást és megvetést kellett elviselnie, és soha nem panaszkodott miatta. Armhard atya azt mondja róla: „Felismertem lelkének magas megvilágosodását is, tökéletes odaadását Isten akaratának, nagy vágyát a megaláztatás és a kereszt után.”

Leányainak azt mondta: „Ó, gyermekeim, ha jól megértenétek a megaláztatások hasznát! Szinte ez az egyetlen eszköz az alázat megszerzésére.” „A kegyelem, hogy felismerjük hibáinkat, bevalljuk azokat, vádoljuk magunkat és újra felkeljünk, értékesebb, mint a látomások és csodák kegyelme.”

Igyekezett elrejteni erényeit, rendkívüli kegyelmeit és élete szentségét. Olyan egyszerűséggel tette ezt, hogy még csak gondolni sem tudta, hogy valami jó volna benne. A rendkívüli kegyelmekről, amelyeket kapott, soha nem beszélt, csak lelkivezetőjének. Leónia nővér tanúsítja: „Soha nem beszélt látomásairól.”

Életét hősies alázatban fejezte be. Gyakran imádkozott: „Kérlek téged, ó, isteni Jegyesem, Üdvözítőm, tégy hasonlóvá magadhoz, hogy megvetésben szenvedhessek és egyedül halhassak meg.”

Imádkozunk szentté avatásáért

Imádkozzék velünk

2018 óta boldog. Ahhoz, hogy szentté avassák, csodára van szükség az ő közbenjárására — és azok imádságára, akik ezt kérik.

A szentté avatásért →Kilenced →

Ha az ő közbenjárására rendkívüli kegyelmet kapott, kérjük, jelezze a Posztulációnak. Kapcsolat →