Lelki arcél és erények

Isteni erények

Isteni erények – hit, remény és szeretet Alfonza Mária anya életében Alfonza Mária anya lelki életének megértéséhez a kulcsot az isteni erények jelentik, amelyek azt a dinamikus elvet képezik, amelyből lelki élete kibontakozik. A következő vonások jellemzik:

  • Az isteni erények szorosan összekapcsolódnak egymással abban az értelemben, hogy a hit, ahogyan azt Isten Szolgálója gyakorolja, szorosan összefügg a reménnyel, és ez a két erény közvetlenül az Isten iránti szeretethez vezet, amely mintegy beteljesedésük, és amely a felebaráti szeretetből fakadó cselekedetekben nyilvánul meg.
  • Elmondható, hogy az Isten iránti szeretet minden más erény magva.
  • Ezek az erények életének egységesítő tényezői és igyekezete motivációjának forrása.
  • Isten Szolgálójának imáiból és bizalmas vallomásaiból kitűnik, hogy ezek az isteni erények tudatosítják benne az Istennel és Jézus Krisztussal való sajátos személyes kapcsolatot. Tudatában van Isten jelenlétének, és vágyik az Istennel és Jézus Krisztussal való bensőséges egyesülésre.
  • Isten Szolgálója arra törekedett, hogy ezeket az erényeket egyre tökéletesebb módon élje, és körülményei annál igényesebbek voltak, mivel kezdettől fogva környezete közepette élte az Istennek való teljes odaadás eszményét. Az az akarata, hogy Istent egyre tökéletesebb módon szeresse, rendkívüli emelkedettség jellegét hordozza.

Hit

Az ember lelke – Alfonza Mária anya lelkesedése

Isten Szolgálója, Alfonza Mária anya számára nem volt nehéz elfogadni az Istenbe vetett hitet, és nem is tartotta tudós viták tárgyának. A hit számára Isten iránti lelkesedést jelentett, egész életen át tartó ragaszkodást Istenhez és üzenetéhez, személyes ragaszkodást Istenhez, akitől az üdvösséget várjuk. Egészen természetesen egyesül szeretetben Istennel és Jézus Krisztussal. A hitnek az az élete, amelyet Isten Szolgálója élt, nagyon erőteljes volt, mert Eppinger Erzsébetet élete első szakaszában olyan személyként vezették, akire Isten rátette a kezét, és akit természetfeletti lelki tapasztalatra hívott. Lelke mélyéből vágyott arra, hogy teljesen az imádságnak és az erények tökéletes gyakorlásának szentelt életet éljen a szerzetesi életben. Vágyott belépni a rendbe. Isten azonban azt akarta, hogy a tökéletesség eszményét először hozzátartozói körében és a plébániai közösségben élje. Titokzatos módon készítette fel a betegek gondozásának szentelt kongregáció megalapítására, amely megfelelt kora szükségleteinek.

A legkorábbi gyermekkortól fogva megmutatkozott Isten Szolgálójánál a hitnek olyan szelleme, amelyet az ő korában rendkívülinek lehet nevezni. Már négyévesen mohón hallgatta az Istenről szóló elbeszéléseket, és minden alkalmat megragadott, hogy megmagyaráztassa magának a vallási igazságokat. Hatéves korában önéletrajzában így ír: „Áthatóan vágytam megismerni Istent. Akár egyedül voltam, akár emberek között, szüntelenül az Istenre gondolás foglalkoztatott.” Hétévesen: „Ez a vágy olyan erős volt, hogy még lelki szenvedést is okozott nekem.”

Tízéves korában mindig ügyelt arra, hogy semmit el ne felejtsen abból, amit a hittanórákon hallott. Egyre inkább örült, hogy részt vehet a hittanórákon. Első szentáldozása napján így imádkozott: „Jó Jézus, most megújítottam keresztségi fogadalmaimat. Segíts, hogy megtartsam és teljesítsem mindazt, amit lelkipásztorunk tanít nekünk.” A hit szelleme minden helyzetben megmutatkozott nála, egész életében. Gondolataival Istenre irányult; semmi más nem érdekelte, csak Isten dolgai. Mindent Isten szemszögéből nézett.

A betegség idején sem lankadt a hite. Amikor először megbetegedett, lelki szárazságot érzett, de ennek ellenére kitartóan imádkozott. Amikor meggyógyult, a hit szellemében különleges kegyelmeket kapott, amelyek segítették előrehaladni a lelki életben és az erények gyakorlásában.

A következő betegség során (1845–1849) lelkivezetője felismerte, hogy Isten Szolgálója valóban rendkívüli isteni kegyelmekkel van megajándékozva. Beszélt erről a püspöknek, akit az egész ügy nagyon érdekelt, mert meg volt győződve arról, hogy ebben Isten beavatkozását kell látni. Isten Szolgálója azonban nem érezte magát méltónak ilyen kegyelmekre, és semmiképpen sem törekedett ezzel dicsőséget szerezni.

Ami a kongregáció megalapítását illeti, Isten Szolgálója megvallotta lelkivezetőjének, hogy felülről kapott sugallatot a betegek szolgálatának szentelt kongregáció alapítására. Reichard plébános eleinte tartózkodó volt, végül azonban kérte a püspök jóváhagyását.

Amikor Alfonza Mária anya általános elöljáró volt (1849–1867), teljes bizalommal bízta magát Isten Gondviselésére. Sok váratlan esemény történt, ahol Isten a kongregáció javára avatkozott be, és segítette annak gyors fejlődését. Isten Szolgálójának bizalma mérhetetlen volt. Láthatjuk ezt a kongregáció építésénél. Mindenféle emberi segítség nélkül fogott a műhöz, és mindent, anyagit és lelkit, Istentől várt. Nyomorultnak és gyengének érezte magát ekkora felelősséghez, mégis kizárólag a kegyelemre hagyatkozott. Szent merészséggel imádkozott Jézushoz: „Utasíts el, ameddig akarsz, én fáradhatatlanul imádkozni fogok. Megadom neked, amit kívánsz – add meg te is nekem, amit kérek.” „Ó, Jézusom, nézd nyomorúságomat és gyengeségemet, semmit sem tudok segítséged nélkül. Sokasítsd meg gyermeki bizalmamat benned.”

„Drága Jézusom, tedd meg te magad. Hiszen tudod, hogy én semmit sem tehetek; ez a te műved.” Ilyen bizalomra buzdított mindenkit, aki hozzá jött: főként a sok látogatót, akik erről tanúságot tettek, és akik távoztukkor Isten irgalmasságát dicsérték. Erre buzdította leányait is, akiknek azt mondta: „Ha Isten olyan jó volt, hogy a szerzetesi életre hívott minket, nem lenne-e sértő vele szemben, ha nem bíznánk benne határtalanul minden szükségünkben? Forduljatok hozzá minden helyzetben, a legcsekélyebb bizalmatlanság nélkül.”

Elsősorban a saját példája volt az, ami leányait határtalan bizalomra vezette.

Isten Szolgálójának ragaszkodása a Katolikus Egyház tanításához bensőséges és rendíthetetlen volt. Protestánsokkal körülvett családból származott, amelynek harcolnia kellett hite megőrzéséért. Ezért tudatában volt annak, milyen szerencse számára, hogy katolikus.

„Amikor betegségem alatt (17 évesen) meglátogattak néhányan a protestánsok közül, sajnáltam őket, hogy nem élnek az igazságban. Akkor hálát adtam az Úrnak azért, hogy katolikus szülőktől születtem. Gyakran mondogattam: ,Ó, milyen szerencsés vagyok, hogy az igaz Egyház gyermeke vagyok!‘”

Mély érdeklődéssel követte a hittanórákat, amelyeket Reichard plébános tartott, akiben mindenekfelett bízott. Hitének tartalma megfelelt annak, amit tanítottak neki: Isten és Isten Gondviselése; Jézus Krisztus, aki kereszthalálával megváltott minket; Szűz Mária; a szentek; a szentségek, különösen az Eucharisztia; a természetfeletti dolgokra rendelt ember; a bűn súlyossága és az erények tökéletessége.

Isten Szolgálójának nagy tisztelete volt a Szentháromság iránt. A nap folyamán gyakran ismételte a dicsőítést: „Dicsőség az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek.”

Mivel már zsenge gyermekkorától mohón hallgatta az Isten dolgairól szóló elbeszéléseket, közvetlenül Istenhez fordult tanácsért, segítségért és oltalomért. Akkor tette ezt, amikor a helyes utat kereste, amikor csüggedést élt át, vagy amikor szükségét érezte, hogy hálát adjon Istennek a kapott kegyelmekért.

„Ó, jó Istenem, add, hogy én is olyan jámbor legyek, mint ezek a személyek, és hogy megtanuljak olyan bensőségesen imádkozni, mint ők.” „Szeretni akarlak, szeretni foglak, és csak a te akaratodat akarom teljesíteni!” „Isteni Jegyesem, nézd, mennyire vágyom utánad. Vedd egészen birtokba szívemet, és mutasd meg, hogyan egyesülhetek veled még bensőségesebben.”

Isten Szolgálójának lelki életében Jézus Krisztus foglalta el a központi helyet. Már ötévesen mélyen megindította, amikor előtte Krisztus szenvedését említették. Amikor tízéves volt, és Reichard plébános az iskolában Jézus keresztszenvedéséről beszélt nekik, ez egész életére rányomta bélyegét.

„Azok a szavak olyan erősen hatottak rám, hogy egész testemben remegtem. Nem vettem le a szemem a plébános úrról, és úgy tűnt, mintha benne a szenvedő Üdvözítő képét látnám.”

Amint maga írja, egyetlen más tanítás sem tetszett neki annyira, mint a szenvedés témája, mert abban látta Jézus irántunk való szeretetét. Tízéves korától szokása volt a szentmisén az Úr szenvedését követni. Néha annyira megrendítette, hogy egész teste remegett. Kereste a magányt, hogy jobban elmélkedhessen a szenvedésről. Már fiatal leányként igyekezett kortársnőit is ilyen jámborságra buzdítani. Mindenekelőtt azonban leányaiba véste ezt a tanítást, és szüntelenül visszatért rá. Urunk parancsára meghagyta leányainak, hogy minden nap elmélkedjenek szenvedéséről – erről már az Első szabályok is szólnak. Isten Szolgálója megmutatta nekik az elmélkedés módját, amely kétségkívül a sajátja volt.

Kezébe vette a keresztet, és megnyitotta szívét a kegyelem működésének, fokozatosan haladt egyik sebtől a másikig, és közben különféle kérdéseket tett fel magának, hogy tudatosítsa az Üdvözítő szenvedésének nagyságát és irántunk való szeretetét. Lelke abban a pillanatban olyan mélyen megérintve volt, hogy bizonyos módon érezte a szenvedés fájdalmait – saját fájdalmaivá váltak. A hála, a bánat és a szeretet érzései néha egész napokon át betöltötték.

„Azok a benyomások, amelyeket a kereszt alatt szerzett, többé nem tűntek el szívéből. A szülői házban és a mezőn végzett kötelességei közepette szüntelenül szeme előtt volt a megfeszített Jézus, a szenvedő Jézus, a világ bűneiért haldokló Jézus.”

Isten Szolgálójának különleges tisztelete volt Szűz Mária iránt. Már hároméves korában megtanulta az Üdvözlégy Máriát, és refrénként ismételgette. Ettől fogva minden helyzetben Szűz Máriához fordult.

„Egyetlen tanítás sem tetszett nekem annyira, mint az Úr szenvedéséről és Szűz Máriáról szóló tanítás” – mondja Erzsébet. Akkor nyolcéves volt. „Üdvözlégy Mária, Isten Anyja, könyörögj értem, szegény gyermekért.”

Legnagyobb öröme volt a Szűz Máriáról szóló elbeszéléseket hallgatni. Csak attól tartott, hogy vajon mindig helyesen érti-e, amit róla hallott. Amikor 14 éves volt, szüntelenül ismételte az Üdvözlégy Királynőt. Elhatározta, hogy mindenben utánozni fogja Máriát, különösen hallgatagságában és szerénységében.

„Szüntelenül a jóságos Istenanya oltalma alá menekültem.”

Neki ajánlotta szüzességét: „Szentséges szüzességed és szeplőtelen fogantatásod erejével, ó, legtisztább Szűz, tisztítsd meg szívemet és testemet.” „Ó, Mária, utánozni akarlak, igen, akarlak. Utánozni akarom erényeidet. Ó, Mária, segíts! Ó, Mária, légy segítségemre, én is szűz akarok maradni, utánozni akarom erényeidet!”

Szűz Mária tiszteletét a rózsafüzér imádságával terjesztette: Reichard plébánostól engedélyt kapott, hogy a plébániatemplomban minden vasárnap és ünnepnap elimádkozzák a rózsafüzért az ezeken a napokon Isten ellen elkövetett sértések engeszteléséül. Elragadtatásaiban Máriát mint közvetítőt látta, és azt a megismerést kapta, hogy mindenki Mária által üdvözül, és hogy a tisztelete még inkább erősödni fog.

Szűz Máriától bizonyos útmutatásokat kapott, amelyek szavai szerint magasztosak és vigasztalással teljesek voltak.

A kongregáció, amelyet Isten Szolgálója alapított, Jézus Isteni Szívének és Szűz Mária Szeplőtelen Szívének volt szentelve. Isten Szolgálójának nagy öröme volt, amikor a pápa kihirdette a Szeplőtelen Fogantatás dogmáját, amelyet nyolc évvel korábban megjövendölt. Azon a napon a kolostor ünnepélyesen fel volt díszítve.

A többi szent közül Isten Szolgálója különös tisztelettel viseltetett Szent József iránt, akit hatékony oltalmazónak tartott azokban a nehéz pillanatokban, amelyek a kongregáció létét fenyegették az eszközök hiánya miatt.

Nagy tisztelete volt Avilai Szent Teréz iránt, akit gyakran kért, „hogy közbenjárására elnyerje a kegyelmet, hogy annyira szeresse Istent, amennyire Szent Teréz szerette, és hogy hozzá hasonlóan el tudja viselni azt a testi és lelki szenvedést, amelyet Isten küldeni méltóztatik neki”.

Imádkozott Liguori Szent Alfonz Máriához is, akit a lelki élet kérdéseiben vezetőnek és a kongregáció szószólójának tartott.

Szűz Mária után a legnagyobb tisztelete Gonzága Szent Alajos iránt volt, akit leggyakrabban kért közbenjárásra. Ezt a szentet evangéliumi tisztaságáért különösen kedvelte.

Ami a szentségeket illeti, Isten Szolgálója mindig nagy buzgóságot tanúsított az Oltáriszentség iránt. Már gyermekkorától nagyon vonzotta a templom. Lassan haladt el a templom ajtaja mellett, és közben ismételte: „Dicsértessék és magasztaltassék az Oltáriszentség.” Vágyakozva várta az első szentáldozást: „Ó, Jézusom, mikor jön el az a pillanat, amikor magamhoz vehetlek? Ó, abban a pillanatban a földre borulnék előtted és imádnálak.” Az első szentáldozás után olyan bensőséges vágyat érzett az Eucharisztia vétele iránt, hogy megkérte gyóntatóját, engedje meg neki, hogy minden héten szentáldozáshoz járuljon. Lélekben mindig jelen volt a szentségháznál. Reichard plébános elmondhatta: „Kötelességei közepette nagyon elevenen maga elé képzelte az oltárt, az ostyát, a kelyhet és a szent szertartásokat, bensőségesen csatlakozott a pap és a ministránsok szándékához és imáihoz, és így bárhol volt is, lelkileg magához vehette a szentáldozást, mintha személyesen részt vett volna a szentmise ünneplésén.”

Első betegsége alatt „bensőséges vágyat érzett arra, hogy gyakrabban járuljon szentáldozáshoz, mint az egyetlen eszközhöz, amely erőt adhatott neki ahhoz, hogy megtagadja önmagát és teljesen lemondjon saját akaratáról, hogy egyedül Isten akaratát teljesíthesse”, és a plébános ezt megengedte neki. Amikor felépült, mindig új kegyelemként fogta fel, hogy jelen lehet a szentmisén és szentáldozáshoz járulhat. Isten Szolgálója sokat imádkozott az Oltáriszentség előtt, és erre másokat is buzdított. Maga hosszú órákat töltött szentségimádásban.

Elöljáróként bevezette a szüntelen szentségimádást azokban a közösségekben, amelyekben negyvennél több nővér volt. A kisebb közösségekben vagy azokban, ahol nem volt kápolna, minden nővérnek naponta egyórás szentségimádást kellett végeznie. Leányainak azt mondta: „Mindenekelőtt nagy tisztelettel kell viseltetnetek az Oltáriszentség iránt. Még ha a házban vagytok is, gondolnotok kell arra, hogy Jézus közelében vagytok. Azt ajánlom nektek, hogy ne csapjatok zajt. Szenvedek, amikor látom, milyen közömbösen és tiszteletlenül viselkednek az emberek az Oltáriszentséggel szemben.”

Isten Szolgálója nagy engedelmességgel tűnt ki az Egyház iránt, és hűségesen megtartotta rendelkezéseit. Az Egyház iránti tisztelete a látható fő iránti tiszteletben nyilvánult meg; sokat imádkozott az akkori pápáért, IX. Piusért, és felajánlotta érte szenvedéseit. Tisztelte a püspököket, és személyes életében, valamint a kongregáció vezetésében különösen alárendelte magát Räss püspöknek. Nagyra becsült minden papot, mert bennük magát Istent látta.

„Minden papnak szívesen lábához borulnék, csak hogy megáldjon.” Mindenekelőtt azonban egész életében tiszteletet és teljes engedelmességet tanúsított lelkivezetője, Reichard plébános iránt, akit az Isteni Megváltó Leányai Kongregációjának alapítására hívtak. Leányaiba az oltár szolgái iránti engedelmességet véste. Az Első szabályokban ez áll: „Minden esetben alá kell rendelve maradniuk a plébánosnak, akit mindig törvényes lelki elöljárójuknak kell tekinteniük, függetlenül cselekvésének módjától.”

Isten Szolgálója sok papot fogadott, akik tanácsért jöttek hozzá, és közülük sokan tanúsították, mennyit segítettek nekik tanácsai. A papokról szeretettel nyilatkozott, beszélt méltóságukról és papi erényeikről. Sokat imádkozott értük. Imái nagyon buzgók voltak.

„Jézus, isteni Jegyesem, tekints rájuk irgalmas tekintettel, ne nézd gyengeségeiket. Ó, szerelmem, elég neked egyetlen szó: gyújtsd fel bennük szereteted tüzét. Töltsd el őket ellenszenvvel és iszonyattal mindaz iránt, ami a világból való. Vésd szívükbe keserves szenvedésedet, és add, hogy elhagyjanak mindent, ami nem tetszik neked.” A püspökökért egész életét felajánlotta a szenvedésben.

A hit szelleme abban a nagy szenvedésben nyilvánult meg nála, amelyet átélt, amikor megtudta az Egyház üldöztetését Rómában, Franciaországban és Svájcban, továbbá az eretnekek megtérése iránti vágyban, és abban a buzgó igyekezetben is, hogy a tévelygő lelkeket visszavezesse a Katolikus Egyházba, különösen a környezetében élő protestánsokat.

Erre a szándékra először imáit és szenvedéseit ajánlotta fel, később elküldte leányait, hogy lelkeket nyerjenek meg főként imádsággal és a keresztény, valamint a szerzetesi erények gyakorlásával. Kijelentette, hogy kész vérét ontani és életét adni azok üdvösségéért, akiknek nincs hitük.

Isten Szolgálója, Alfonza Mária anya gyűlölte a bűnt és mindent, ami a hittel ellenkezett. Iskoláslányként kerülte azokat a gyermekeket, akik csúnyán beszéltek. Emiatt sírt, és ellenszenvet érzett az iskola iránt. Később, amikor egyszer vacsora közben illetlen beszélgetésnek volt tanúja, inkább éhes maradt; felkelt az asztaltól, és a szobájába ment, ahol imádkozott és sírt.

Elragadtatásaiban látta az általános és a konkrét bűnöket is, különféle okaikkal együtt. Ez a látvány fájdalmas, sőt elviselhetetlen volt számára.

Az egész vacsora alatt imádkozott és sírt szobájában, és mivel a vacsora a szomszédos helyiségben zajlott, biztonság kedvéért bedugta a fülét, hogy a falon át ne hallja, miről beszélnek. Világosan megmutattatott neki, hogyan kell engesztelnie a bűnökért.

„Nézd, leányom – mondta neki az Úr –, mindezt neked kell engesztelned.” Felsóhajtott és azt mondta: „Ó, milyen nehéz teher! Legyen meg a te akaratod!”

Ezekben az édes örömökben már a gondolat is elszomorította, mennyi sértés irányul Isten ellen. Néha kétséget és csüggedést érzett arra a gondolatra, hogy ő is bűnös, aki nem érdemli meg Isten kegyelmét. Másrészt azonban, amikor Isten Szolgálója látomásaiban segítette a bűnösök megtérését, nagy örömet érzett. Reichard plébános tanúsítja ezt: „Sok megtérést látott a katolicizmus ellenségei, valamint a szakadárok és a hitetlenek között, akiknek Isten megmutatta irgalmasságát. Isten irgalmasságának és hatalmának e látásából ismét nagy vigasztalást merített.”

Mint Jézus Isteni Szíve társulatának tagja, fontos volt számára, hogy imáival és vezeklő cselekedeteivel engeszteljen mások bűneiért.

Élete alkonyán különösen fájdalmas próbákat élt át, amelyek rendkívüli alkalmat jelentettek számára a hit erényének megmutatására. Politikai, jogi és gazdasági okokból ugyanis önállósultak a würzburgi, bécsi és soproni házak. Ezek a próbák keményen és kegyetlenül nehezedtek az alapítónőre, de Alfonza Mária anya teljesen átadta magát Isten akaratának.

A hit jótékony hatásairól Isten Szolgálója mindenkivel meg akarta osztani, aki hozzá jött. Kiválóan beszélt Isten dolgairól: először családjának, majd a niederbronni gyermekeknek és fiatal lányoknak, később pedig a számos látogatónak, akik hozzá jöttek. Isten közülük sokak megtérésére használta fel őt. Művének egyik célja az volt, hogy vallási oktatást nyújtson a tanulatlan embereknek és a szegény gyermekeknek. Befogadta az elhagyatott szegény gyermekeket, és úgy gondoskodott róluk, hogy megkapják a szükséges vallási oktatást, és elsőáldozáshoz járulhassanak. Maga gyűjtötte össze őket, beszélt nekik Istenről, és imádságra vezette őket.

Remény

A bizonyosság, hogy Isten kegyelme pótol minden hiányosságot a szívében

Zsenge ifjúságától haláláig Isten Szolgálójának egyetlen célja, egyetlen törekvése volt: létének és cselekvésének oka mindig egyedül Isten volt, akiben teljesen és fenntartás nélkül bízott. Busson plébános egy napon megkérdezte a beteg Erzsébetet: „Miben áll ön szerint a legnagyobb boldogság ezen a világon, az életben és a halál után?” Azt felelte neki: „Abban, hogy csak Istenünk van. Isten minden. Ahol Isten van, ott teljesség van, és ahol Isten nincs, ott semmiség van. Istent bírni ezen a világon lényegében ugyanaz a boldogság, mint amely a szenteké a mennyben. A földön nem tudunk teljesen örülni Istennek, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé szeretjük őt.”

Mindenben arra törekedett, hogy csak Isten akaratát teljesítse. Amikor teljesítette, minden bizalmát Istenbe helyezte, mind az e világi élet, mind az örök élet kérdéseiben. „Ó, Jézus, ezekben a nyugtalan napokban segítened kell Egyházadnak. Csak te teheted meg, és neked kell segítened neki. Ó, Mária, ne utasítsd el ezt az imát. Hiszen Fiad és Egyháza becsületéről van szó.”

Szüntelenül és teljes erejéből igyekszik erre vezetni minden bűnöst is. Kívánsága és vágya szüntelen és bensőséges imára ösztönzi a bűnösök megtéréséért.

Isten Szolgálója, Alfonza Mária már gyermekkorától Istenhez fordult, és elé terjesztette kéréseit, amelyek a tökéletes életre vonatkoztak. Amikor egy szerzetesnővért látott elhaladni, imában kimondta a kívánságot: „Uram Isten, add meg a kegyelmet, hogy egy napon úgy szolgálhassak neked, mint ez a kedves nővér.”

Már kisgyermekként szüntelenül ismételte Istennek: „Szeretni akarlak. Jó Istenem, te bizonyosan megadod nekem a kegyelmet, hogy szeresselek.”

Tudatában lévén gyengeségének Isten előtt, ezekkel a szavakkal vallotta meg méltatlanságát: „Ó, Istenem, mi vagyok én, hogy meglátogattál és bennem lakozol!”

Annyira meghatotta és áthatotta azonban a világ Üdvözítőjének jósága és irgalmassága, hogy szilárdan remélte: kegyelmével kiegészíti majd azt, ami tökéletlen a szívében.

A remény erénye jelentősen megmutatkozott a különféle nehézségekben.

A szárazság idején, amelyet Isten Szolgálója első betegsége alatt élt át, üldözte őt a gondolat, hogy minden áhítatgyakorlata nélkülözi a szükséges minőséget ahhoz, hogy érdemszerző legyen, és hogy Isten szemében bűnök. Úgy vélte, az ellenszenv, a gyűlölet és az átok tárgyává vált, és így már nincs biztosítva az üdvössége. Ilyen szörnyű zűrzavarban igyekezett közeledni Istenhez, és azt mondta: „Még ha el is hagytál engem, én nem hagylak el téged. Semmit sem akarok tenni, ami nem tetszik neked.”

Az Isten jóságával és irgalmasságával kapcsolatos kétségektől hányatva Jézushoz fordult: „Ó, Jézusom, hiszek benned, bízom benned, és szeretni akarlak.” És szavakkal fejezte ki a hitet, a reményt és a szeretetet.

A kongregáció alapításakor gyakran megrettent saját nyomorúságától és gyengeségétől. Reichard plébános ezzel kapcsolatban ezt írja: „Teljesen meg volt győződve arról, hogy mindent Isten szent akaratára kell bízni, és a rend kérdéseiben imádsággal az Isteni Szívhez menekült, amellyel mindenről tanácskozott. Szüntelenül Istentől várta a segítséget, bízva irgalmasságában.”

Ezt a bizalmat másokba is beleplántálta. Reichard plébános egy Räss püspöknek írt levelében ezt írta: „Csak az Isten irgalmasságába vetett bizalma van, és ugyanezt a bizalmat plántálja mindenkibe, aki vele beszél.”

A tanítások, amelyeket leányainak adott, tele vannak a bizalomra való buzdítással: „Minden bizalmatok Isten irgalmasságában nyugodjék, és egyedül Jézus Krisztusnak, a mi Isteni Megváltónknak érdemeiben.”

Az Istenbe vetett bizalom a nehéz helyzetekben nagy erényének egyik fő vonása. Minden nehézségben kitartott a bizalomban és az imában. Fogadalmat is tett, hogy vigasztalást egyedül isteni Jegyesénél keres.

„Jézusom – mondta –, mindent meg akarok tenni, amit tőlem kérsz, de mindig jöjj segítségemre kegyelmeddel; beléd vetem bizalmamat.”

Bizalommal győzte le az ördög nyílt támadásait.

Isten Szolgálója békéjével és kiegyensúlyozottságával ámulatba ejtette környezetét, a helyzetéből fakadó nehézségek és kötelességek ellenére. Ezt sok tanú megerősíti. Reichard plébános ezt írta: „A gyengeség okozta szenvedés soha nem zavarta meg lelkesedését és békéjét. Semmi sem hozza ki a sodrából, semmi sem zavarhatja meg, még rövid pillanatra sem. Minden ügyben Istentől kér segítséget, és minden dolgot rábíz, mint az övét. Komoly és méltóságteljes; mindig észrevehető rajta egy finom kiegyensúlyozottság, amely vonzza és elbűvöli az embereket.”

Egyik beszédében Alfonza anya azt mondta: „Ezt a nehéz terhet addig fogom hordozni, ameddig az Úristen akarja, mert szent akarata iránti engedelmességből vettem magamra.” Busson plébános ugyancsak tanúsítja: „Mindig ugyanaz, viselkedésén semmi nem változik, mindig ugyanaz a szelídsége, nyájassága, gondossága és körültekintése, mindig ugyanaz a buzgósága. Azt akarja, hogy mindenütt megőrizzék a rend szellemét.”

Noha különféle megpróbáltatásokat kellett elviselnie – testi és lelki szenvedést, megvetést és viszontagságokat –, lelke mindig kiegyensúlyozott és örvendező volt. Amint maga mondta: „A szenvedésben szüntelenül eszembe jutott az ígéret, amelyet még gyermekkoromban tettem Istennek: hogy meg akarom őrizni szívem tisztaságát, hogy el akarom érni a szentséget, és hogy mindenben teljesíteni akarom Isten szent akaratát. A szenvedésben tehát azt mondtam magamnak: ,Szívesen fogok szenvedni, csak hogy ezt elérjem.‘”

Reichard plébános erről azt mondta: „Testi szenvedése rendkívül fájdalmas, ő azonban akkora örömet érez, hogy ha lehetséges volna megszabadítani őt ettől a szenvedéstől, nem engedné.”

Alfonza anya leányaihoz intézett beszédeiben ezt mondta: „Szenvedésetek ne szomorítsa el sem arcotokat, sem gondolataitokat. A szenvedés már ezen a világon boldoggá teheti a lelket. Mindenféle szenvedést átéltem. Biztosíthatlak titeket, hogy az a lélek, amely át tudja adni magát neki, és osztályrészeként el tudja fogadni, boldog. Igen, boldog. Már egy pillanatot sem akar szenvedés nélkül átélni.”

Isten Szolgálójának reménye különösen akkor virágzott ki, amikor felismerte Isten akaratát, bármilyen volt is az. Hagyta magát ragadtatni tőle, teljes bizalommal, hogy ez az akarat, még ha az emberi természet számára nehéznek tűnt is, mégis a legnagyobb jó volt mind a maga és műve, mind Isten dicsősége és a lelkek üdvössége számára.

Zsenge ifjúságától haláláig Isten Szolgálója, Alfonza Mária került mindent, ami érzékeit elcsábíthatta volna, határozottan elfordult a hamis értékektől, megvetett minden világi hiúságot, és tekintetét kizárólag Jézus Krisztusra és az örök életre szegezte. Már kisgyermekként abbahagyta a játékot, csak hogy imádkozhasson. Hétévesen azt mondta, hogy szüleitől nem akar semmilyen ajándékot, csak szent akar lenni. Amikor tizenkét éves volt, lelkében kicsírázott a szerzetesi élet utáni vágy, és erős szükségét érezte annak, hogy teljesen elszakadjon a világtól: „Szüntelenül kértem az Úristent, hogy őrizzen meg a világtól.” Leányait meg akarta óvni a világ minden csapdájától: „Nem találtok sem vigaszt, sem örömet Istenben, amíg azokat a világban keresitek. Szerzetesi ruhát viseltek, hogy megmutassátok a világnak: meghaltatok számára. Óvakodjatok a felesleges beszédtől, és különösen attól, amely világi dolgokat érint.” Ehhez a témához még sok más idézetét is felhozhatnánk. Erzsébet szenvedésre való készségének indítéka az örök boldogság kilátása volt. Leányainak azt mondta: „Hogyan habozhatnánk, elfogadjuk-e a keresztet, hozzákötjük-e magunkat egészen egy bizonyos időre itt a földön, amikor a jutalom az örök boldogság? Isten sokkal inkább gondoskodik rólunk, mint atya a gyermekeiről, és sokkal nagyobb gyöngédséggel, mint anya, ezért soha ne panaszkodjunk, ha szenvedés látogat meg minket. Fogadjuk örömmel és alázattal, és így biztosak lehetünk abban, hogy édes békét ízlelünk, és nagy érdemeket szerzünk az örökkévalóságra. Milyen édes és kellemes lesz a halál annak a léleknek, amely szüntelenül egyesült isteni Jegyesével! Gyermekeim, most Isten szolgálatában minden nehéz – tudom ezt saját tapasztalatból –, de legyetek bátrak, és gondoljatok gyakran utolsó órátokra. Isten iránti szeretetetekért a mennyre gondolás mindig adjon nektek bátorságot. Olyan nehéz néhány évig önmegtagadást gyakorolni, ha elképzelitek azt a végtelen gyönyörűséget, amely a megtagadott lelkekre vár a mennyben? Gyermekeim, ez számunkra a harcok, a munka és az áldozatok ideje. Feszítsük meg az óembert. Új emberré átalakulni fájdalmas, de milyen vigasz és dicsőség vár majd ránk!”

Isten Szolgálója reményre buzdított, különösen a szenvedőket, a kételkedőket, a szegényeket és a bűnösöket. Éppen rájuk irányította minden szeretetét. Sok látogató tanúsította, hogy olyan nyomatékkal beszélt nekik Isten irgalmasságáról és jóságáról, hogy az szívük mélyéig megérintette őket. Művének célja ugyanis az volt, hogy ezt a legfőbb reményt elvigye a halálos ágyon fekvő embereknek, és biztosítsa a betegeket és a haldoklókat arról, hogy Isten mint Atya virraszt fölöttük. Isten Szolgálója műve kezdetén maga végezte az első ilyen irgalmassági cselekedeteket, és minden szenvedőnek annyi vigasszal teli szavakat hozott, hogy ezzel a körülötte lévőket is meghódította.

Isten Szolgálójának életében a remény erénye szorosan összekapcsolódik a hittel: mindkettő hitelességet és buzgóságot ad lelki életének, ami teljes önátadásra vezeti Istennek. A hitből és a reményből merítette Isten Szolgálója az erőt, hogy feltétel nélkül szeresse Istent.

Szeretet

Isten iránti szeretet – Isten szüntelen keresése

Isten Szolgálója már zsenge gyermekkorától nagy szeretetet tanúsított Isten iránt. Ez a szeretet lelkében egyre növekedett, élénkítette és betöltötte minden szavát, gondolatát és tettét. Mélyen és szüntelenül egyesült volt Istennel; semmi sem tudta elterelni figyelmét Istenről.

A szeretet, amelyet Isten Szolgálója Isten iránt élt, kétségkívül rendkívüli jellegű. Teljes erejéből törekedett az Isten iránti egyre tökéletesebb szeretetre, egész életében igyekezett belőle élni, és ez az Isten iránti szeretet kitartóan átformálta. A maga módján „hősiesen” élt a parancs szerint: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből” (MTörv 6,5; Mk 12,30).

Felebaráti szeretet – Isten szeretete, a felebaráti szeretet forrása

Már kisgyermekként édes gyönyörűséggel ismételte Istennek: „Szeretni akarlak, szeretni foglak, csak szent akaratodat akarom kívánni. Jó Istenem, te bizonyosan megadod nekem a kegyelmet, hogy szeresselek, hogy egyedül téged szeresselek, és hogy mindig és mindenben teljesítsem szent akaratodat.”

Ugyanakkor növekvő vágyat érzett magában, hogy „szentté legyen”. Amikor nyolcéves volt, attól félt, hogy nem lesz képes eléggé szeretni Istent, és feltette magának a kérdést: „Istenem, képes leszek-e egész életemben szeretni téged, és mindig azt tenni, ami tetszik neked?” A fennmaradt dokumentumok alapján megerősíthetjük, hogy ezek a hajlamok fejlődtek benne, ahogy fokozatosan érett. A dokumentumok tanúsítják, hogy imáiban gyakran kérte a kegyelmet, hogy elkerülhessen mindent, ami elválaszthatná Istentől. Amikor különösen fájdalmas szárazságot élt át, úgy tűnt neki, hogy Isten elhagyta. Önmegtagadással mégis azt mondta Istennek: „Még ha el is hagytál engem, én nem hagylak el téged. Semmit sem akarok tenni, ami nem tetszik neked. Nem, valóban nem akarom.”

Az Első szabályokban nyomatékos ajánlás található arra, hogy mindent Isten iránti szeretetből teljesítsünk, hogy ne legyünk olyanok, mint a zengő cimbalom, ahogy Pál apostol írja.

Isten Szolgálójának minden beszélgetése Istenre vonatkozott. Nem lehetett vele másról beszélni, mint Istenről és a lelkek javáról. Amint maga mondta: „Vigasz és leírhatatlan kegyelem számomra, hogy nem tudok másról beszélni, csak azokról a dolgokról, amelyek Isten dicsőségét és a lelkek üdvösségét szolgálják.”

Fogadalmat tett, hogy az emberekkel csak Isten dolgairól beszél, vagy olyan dolgokról, amelyek a lelkek üdvösségét érintik. Amhard atya, a redemptorista, aki meglátogatta, azt mondja, hogy rendkívüli könnyedséggel beszélt Isten dolgairól.

Eppinger Erzsébet lelkiségének kiemelkedő vonása a Jézus Krisztus iránti szeretet. Már zsenge gyermekkorában az első helyet adta Jézusnak. Amikor valaki a szenvedésről beszélt, mindig figyelmesen hallgatta, és így fokozatosan elmélyedhetett benne. Megvallotta, hogy négyéves korában hallott egy beszélgetést Krisztus szenvedéséről, és a gondolat arra a szenvedésre, amelyet Jézusnak el kellett viselnie, annyira meghatotta, hogy sírva fakadt. A megfeszített Krisztusban való gyönyörködés többé nem hagyta el, és a legnagyobb szenvedés pillanataiban egy kis keresztet szorongatott a kezében. A hittanórák mély benyomást hagytak benne. A megfeszített Krisztus szenvedéséről való gyakori elmélkedés e titok még mélyebb megélésére vezette. Azt is meg kell mondani, hogy Erzsébet, a hívő, aki buzgón vett részt a liturgia ünneplésén, a nagyheti szertartások, a keresztúti ájtatosság, illetve az Isteni Szív iránti ájtatosság révén ápolta magában ezt a jámborságot.

Meglepő, hogy a fiatal Erzsébetben nagyon korán kifejlődött az érzék Krisztus szenvedésének engesztelő értéke iránt; abban Krisztus emberek iránti szeretetének kifejeződését látta, és maga mondta, hogy Jézus azért halt meg, hogy engeszteljen az emberek bűneiért, és elnyerje Atyjánál a bűnök bocsánatát. Hitét szüntelenül a megváltás titkában vallotta meg, amely központi helyet foglalt el elmélkedésében és jámborságában.

Isten Szolgálója lelki életének további jellemző vonása a Krisztussal való bensőséges egyesülés utáni vágya. Ezt a magatartást különféle módokon fejezi ki. Amikor az imáról beszél, kifejezi vágyát, hogy Jézus előtt legyen, és egész nap magasztalja és dicsérje nevét.

A szentáldozásnál ez a kérés jut eszébe: „Szeretett Jézusom, most a szívemben vagy. Olyan régóta vágytam utánad! Most bizonyosan a szívemben maradsz. Nézd, egészen átadom magam neked. Te bizonyosan felékesíted szívemet azokkal az erényekkel, amelyek neked a legkedvesebbek. Soha többé nem akarlak megbántani, ezért mindig segíts nekem, Jézusom. Mária, Anyám, jöjj és segíts imádnom Jézust, akit épp most fogadtam szívembe.” Így fejezte ki Krisztus benne való jelenlétének érzését, és azt a vágyat is, hogy jelenléte megmaradjon.

Misztikusabban is kifejezi magát, amikor Krisztusról mint isteni Jegyesről beszél: itt már a szeretet egyesüléséhez érkezünk. Abban az időszakban, amikor a szüzesség példája szerint élt Reichard plébános vezetése alatt, „felszentelt szűznek” tekinthette magát. Később, amikor a Legszentebb Üdvözítő Kongregációjának tagja lett, magáévá tehette Krisztus jegyese címet, és ezen a néven nevezhette a kongregáció többi nővérét is.

Az Első szabályokban szerepel, hogy Alfonza Mária anya nagyon fogékony „Jézus irgalmas szeretetére, aki meggyógyítja a betegeket, és figyelmesen hallgatja azok gyötrelmeit, akik nyomorúságuk mélyéből kiáltanak hozzá”.

És végül a „bennem élő Krisztus” képzete is, amelyet sok helyen a sorok között olvashatunk, világosan kifejeződik az Első szabályokban: „Az Isteni Megváltó leányainak szelleme Jézus Krisztus szelleme kell hogy legyen, és olyan mértékben kell éltetnie és betöltenie a kongregáció nővéreit, hogy az minden tettükben és szavukban látható legyen. Egyszóval szükséges, hogy az apostollal együtt mondhassák: ,Már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.‘”

Eppinger Erzsébet Isten iránti bensőséges szeretete főként az imádság iránti lelkesedésében és a szemlélődő ima nagy adományában nyilvánul meg. Már négyévesen örömet érzett az imában; hétévesen hosszan imádkozott kitárt karral; anélkül, hogy elhanyagolta volna a munkát, minden alkalmat keresett arra, hogy magányba vonulhasson és imádkozhasson. „Erősen vonzódtam a belső imához és az Istennel való szüntelen és bensőséges egyesüléshez” (12 évesen). „Igyekeztem egész napon át szüntelen beszélgetésben maradni Istennel” (17 évesen).

Reichard plébános tanúságot tesz: „Éjjel felkelt az ágyából, letérdelt, és hosszú órákat töltött imában.” Reichard plébános azt is közli, hogy a betegség és a szárazság első időszaka után rendkívüli könnyedséget érez a Jézus Krisztussal való beszélgetésben. Nyíltan kifejezi neki szeretetének és odaadásának érzéseit. Kérdezi tőle, mit tegyen, hogy megnyerje tetszését. Elpanaszolja neki mindazokat a kísértéseket, amelyeknek ki van téve a világban, és mindazokat a veszélyeket, amelyekkel szembenéz, azt, ami zavarja az imában, és minden lelki gyengeségét. Különösen a harmadik betegség idején emelte azonban az Úr a szemlélődő ima magas fokára és az elragadtatás állapotába. Reichard plébános közli: „Az isteni Jegyesével folytatott beszélgetései most annyira bensőségesek, hogy ami a külső dolgokat illeti, mintegy halott és érzéketlen. Mindenekelőtt a lelkek üdvösségéért imádkozik, mégpedig olyan gyönyörűséggel, hogy teljesen megfeledkezik magáról, és egyáltalán nem törődik szenvedésével.”

Több ilyen megnyilatkozást is idézhetnénk. Isten Szolgálója szüntelenül beszélt leányainak az imáról: „Gyermekeim, megadatott nekem, hogy szívetekben felébresszem az Istennel folytatott bensőséges beszélgetések iránti kedvet. Imádni Istent és szüntelenül hálát adni neki – milyen magasztos tevékenység! Milyen leírhatatlan boldogság! Azért jöttetek ide, hogy Jézus Krisztus életét éljétek, megtagadott, megfeszített életet isteni példaképünk szerint. Szüntelenül tanulmányozzátok őt, elmélkedjetek róla nappal és éjjel, hogy hozzá hasonlóvá tegyétek saját életeteket.”

Az Isten iránti szeretet első megnyilvánulása, amelyet Isten Szolgálójánál, Alfonza Máriánál látunk, a bűn kerülése volt, négyéves korában.

„Ha ez bűn, többé nem akarom megtenni, nem akarom megbántani az Úristent!”

Ettől a kortól kezdődik harca, amely elkeseredetté vált; üldözi a bűnt önmagában és maga körül: „Annyira rettegtem a bűntől, hogy ellenszenvet éreztem azok iránt az emberek iránt, akik káromkodtak vagy más bűnt követtek el.”

Reichard plébános tanúsítja ezt: „Hallgatta a káromlást és az Isten elleni lázadást, nem tudta elszakítani magát az ilyen jelenetektől, erővel kellett rákényszeríteni, hogy abbahagyja. Nagyon szenvedett annak láttán, ahogy az emberek megbántják Istent. Szüntelenül arra indíttatott, hogy sóhajtozva imádkozzék, ugyanakkor békét, elégedettséget és mérhetetlenül mély gyermeki bizalmat érzett szívében Isten iránt.”

Isten Szolgálója nemcsak rettegett a bűntől, hanem igyekezett elkerülni minden tökéletlenséget is, különösen ami az imát és a szentségek vételét illette. Amint maga írja: „Magam elé képzeltem Jézus jelenlétét. Attól a pillanattól kezdve komolyan küzdeni kezdtem az ima közbeni szórakozottság ellen. Már nem mertem körülnézni, sem hanyagul térdelni, sem hanyagul összekulcsolt kezet tartani. Azonnal magam elé képzeltem Isten jelenlétét a végtelen fenségben.” Amikor tizenkét éves volt, erős vágyat érzett, hogy jól felkészüljön az első szentáldozásra, ezért küzdött legnagyobb tökéletlensége ellen. Reichard plébános később arról beszél, milyen odaadóan imádkozott a szentáldozás előtt, és hogy utána mély elmélkedésben volt, és hogyan adta magát megismerni neki Isten abban a pillanatban. Amikor leányainak útmutatást adott, hogyan imádkozzanak jól és hogyan járuljanak szentáldozáshoz, ezt ajánlotta nekik: az áldozás előtt önmegtagadást, lelki olvasmányt és mindenekelőtt felebaráti szeretetet.

„Óvakodjatok azonban attól, hogy az Úr lakomájához járuljatok, ha lelketek szándékosan szeretetlen érzéseket táplál a felebarát iránt.”

Kéri tőlük, hogy alaposan készüljenek a bűnbánat szentségének vételére. Tanítása az elmélkedésről és a lelki olvasmányról: „Nem az ismeretre kell vágynunk, hanem Istentől kell várnunk a kegyelmet, a segítséget, a megvilágosítást. Mindig szemünk előtt kell tartanunk Isten dicsőségét, a lelkek üdvösségét és a kegyelmet, hogy pontról pontra és betű szerint teljesítsük szent akaratát.”

Hogy Isten Szolgálója, Alfonza Mária megnyerje Isten tetszését, és bebizonyítsa neki szeretetét, önmegtagadó és vezeklő cselekedeteket végzett. Hétévesen megvonta magától az étkezésnél azt, amit szeretett. Amikor körülbelül tizenhárom éves volt, érezte a testi önmegtagadás szükségét.

„Erős vágyat éreztem, hogy gyakoroljam magam a testi vezeklés cselekedeteiben. Elkezdtem az imánál kemény alapon térdelni. Könnyes szemmel mondtam: ,Ó, Jézusom, add meg a kegyelmet, hogy a nap egyetlen óráját se töltsem anélkül, hogy szeresselek!‘”

Megtagadta magát a mezei munkánál, Üdvözítője vércseppjeire gondolt, és közben így imádkozott: „Jézusom, most bizonyosan megadod, amit kérek tőled; bizonyosan megismerteted velem, mit kell tennem, hogy örömet szerezzek neked, és ne szomorítsalak el.”

Néha kemény fekhelyen is aludt. Az ilyen önmegtagadásban tökéletesen alárendelte magát gyóntatójának. Belsőleg is megtagadta magát: „Gondolatban kis önmegtagadásokat kerestem, amelyeket a munka közben vagy a munkába menet végezhetnék, azzal a szándékkal, hogy elnyerjem Istentől a kegyelmet, hogy egyre jobban szeressem őt.”

Leányait megtanította a külső és belső önmegtagadás gyakorlására, és szüntelenül példa volt nekik ebben.

Isten Szolgálója vágyott a megaláztatásra, a viszontagságokra és a megvetésre. Az volt a szándéka, hogy belép a rendbe, „hogy a legutolsó lehessen”.

„Istenem, engedd, hogy még többet szenvedjek, veled együtt akarok szenvedni.”

Egész életében el kellett viselnie a megvetést és a különféle viszontagságokat; először elragadtatásai miatt, később műve miatt, amelyet értelmetlennek és megvalósíthatatlannak tartottak. Mindent elviselt, és soha nem panaszkodott.

„Nézd, leányom, amikor a lélek így viselkedik, megnyitom neki a szívemet. Megismertetem vele iránta való szeretetemet, megmutatom neki szeretetteljes kapcsolatomat vele, és azt is, milyen veszélyes lenne számára, ha megadnám neki, amit tőlem várt, és milyen hasznosak számára ezek a próbák és viszontagságok. Hagyom, hogy behatoljon atyai gondoskodásomba és oltalmamba. Megismertetem őt önmagával.”

Amhard atya, CSsR elmondhatta róla: „Nagy vágya volt a megaláztatás és a kereszt után.”

Ez mindig meghatározta a leányaihoz intézett beszédeit is: „Gyermekeim, készségesen fogadjátok a megaláztatásokat az apostolok példája szerint, akik örültek, hogy méltók elviselni a megvetést és a gyalázatot Jézus Krisztus nevéért.”

Isten Szolgálója, Alfonza Mária anya lángoló szeretetét Urunk szenvedésének tiszteletével erősítette. Elmondhatjuk, hogy már ötéves korától szüntelenül elmélkedett erről, és a szenvedés lelkének mély és szükséges igénye volt. Így igyekezett szaporítani szeretetét, és egyszersmind egyre jobban megértette Jézus irántunk való szeretetének határtalanságát, ami arra vezette, hogy szent buzgósággal minden áron kerülje a bűnt, és megtagadja magát. Nehéz próbák után végül arra a pontra jutott, ahol a szenvedést kiváló kegyelemként kívánta, és már nem tudott szenvedés nélkül élni. Felülről kapott sugallat alapján leányaira rótta a kötelezettséget, hogy minden nap elmélkedjenek Urunk szenvedéséről.

Szüntelenül ismételte nekik, hogy a jól viselt szenvedés a legbiztosabb módja a szentségben való előrehaladásnak.

„Soha ne veszítsük szem elől a megfeszített Jézust – mondta –, milyen édes és kellemes a megfeszített Jézus sebeiben élni és meghalni.”

Isten Szolgálója, Alfonza Mária anya különösen szerette Máriát. Már a legzsengébb gyermekkortól, hároméves korában, megérintve érezte magát a mennyei Anya gyöngédségétől, és ettől fogva minden szükségét Máriára bízta. Vágyott arra, hogy Mária által jusson el Istenhez és Jézus Krisztushoz. Főként arra kéri őt, hogy őrizze meg lelkét tisztaságban. Vágyik arra, hogy minden erényben utánozza Máriát, és ezek gyakorlása által fejlődik benne ez a tisztaság.

„Szüntelenül a jóságos Istenanya oltalmába ajánlottam magam.”

Máriától azt várja, hogy kieszközölje neki a kegyelmet, hogy Jézust mint jegyese kövesse a szerzetesi életben. Nagy tisztelete van a Szeplőtelen Fogantatás iránt.

„Gyakran ismételtem ezt az imát: ,Szent szüzességed és szeplőtelen fogantatásod erejével, legtisztább Szűz, tisztítsd meg szívemet és testemet.‘”

Vágyott és remélte, hogy Máriát mindig tisztelni fogják, és még jobban szeretik a keresztény világban.

„Minden Mária által üdvözül” – ismételte. Azt akarta, hogy leányai minden nap imádkozzák és elmélkedjék a rózsafüzért. Tisztelete azonban nem áll meg Máriánál: Szűz Mária által akar Isten Szolgálója Istenhez és Jézus Krisztushoz eljutni, hogy velük egyesülve éljen.

Reichard plébános, Isten Szolgálójának gyóntatója, és Räss püspök, akinek egész cselekvését alárendelte, tanúsították lelkiismeretének tisztaságát. Reichard plébános azt mondja: „Igaz, hogy ennek az angyali léleknek, akit élete során egyetlen tisztátalan gondolat sem támadott meg, valódi gyötrelem volt, amikor isteni kinyilatkoztatás alapján fel kellett tárnia a tisztaság elleni bűnöket sok embernek, akik hozzá jöttek.”

Räss püspök közli: „Semmi sem enged arra következtetnem, hogy más szellem töltötte volna el, mint Istené.”

Szüntelenül buzdított Isten dicsőítésére, mégpedig nemcsak hozzátartozóit és a sok látogatót, akikhez nagyon bensőségesen szólt, hanem minden lelket is, akikért erősen imádkozott Istenhez.

„Szeretett Jézusom, könyörülj ezen a plébánián. Add, hogy minden hívő felismerje azokat a kegyelmeket, amelyeket nekik adtál. Jézus, légy kegyelmes különösen a szülőknek, világosítsd meg őket, hogy jobban törődjenek gyermekeik lelkével. Könyörülj az ifjúságon, adj a fiataloknak nagyobb szeretetet az erények és a jámborság iránt, gyújtsd fel őket szereteteddel. Szüntelen vágyam és minden kívánságom arra irányul, hogy minden ember tisztelje az Úr nevét, és hogy az emberek jobban megismerjék őt.”

Rendkívüli kegyelmekkel volt megajándékozva. Gyakran esett elragadtatás állapotába, miközben mindig utána és néha közben is elmerült az odaadó imában, és vágyat érzett, hogy áldozatot hozzon azért az ügyért, amely kinyilatkoztatásra került neki. Ezt az állapotot Reichard plébános rendszeresen megállapította nála, többször megvizsgálták az egyházi hatóságok, és mindig természetfeletti állapotnak minősítették. Megvolt az adománya, hogy olvasson az emberi szívekben, és feltárja a titkos tetteket és gondolatokat, hogy az illető embert megtérésre vezesse. Sok nővér tanúsította, hogy látták őt elragadtatás állapotában a földtől felemelkedve.

Isten Szolgálója rendkívüli módon mutatta meg szeretetének erejét. Annyira egyesült volt Istennel, hogy semmi sem tudta tőle elszakítani. Fizikai ereje néha olyan körülmények hatására nőtt, amelyeknek inkább gyengíteniük kellett volna: szüntelen látogatások, testi és lelki szenvedés, kevés étel. Minél többet kell szenvednie, annál inkább nő bizalma és békéje. Reichard plébános engedélyével fogadalmakat tett, amelyeket hősiesen teljesített. Egész életében egyetlen olyan esetet sem lehet találni, amelynek alapján arra lehetne következtetni, hogy nem tartotta meg őket szigorú hűséggel. Szeretetének ereje főként abban mutatkozik meg, hogy olyan művet kezdett, amely egészen Isten dicsőségére és a lelkek üdvösségére irányult, mindenféle emberi eszköz nélkül, és a különféle nehézségek ellenére fáradhatatlanul folytatta haláláig.

Kitűnt az Istennel való szüntelen egyesülésével. Sok tanúságtétel van erről azoktól az emberektől, akik ismerték. Ő maga így nyilatkozott: „Egy perc sem telik el anélkül, hogy szemem előtt ne lenne isteni Jegyesem, és rá ne gondolnék, és ugyanakkor mindig kérek tőle valamit.” Reichard plébános megerősíti: „Az isteni Jegyessel való egyesülése és a vele folytatott bensőséges beszélgetései szüntelenek, mindennapi kötelességei közben is tartanak.”

Busson plébános közli: „Mély elmélkedésbe merült. Szüntelenül Istennel foglalkozott, őt imádta és őt szerette minden tevékenységben.”

Az Első szabályokban található egy szakasz, amely Alfonza Mária anya mély gondolatát fejezi ki a felebaráti szeretet igazi alapjáról: „Hogy jó cselekedetet buzgósággal végezzünk, és hogy az érdemszerzővé váljon Isten szemében, Isten iránti szeretetből kell végeznünk. E szándék nélkül minden üres és hideg, mert minden természetes indíték, amely jóra ösztönöz bennünket, gyenge, és nem hozhat természetfeletti érdemet. ,Ha jót cselekednék, de hiányoznék belőlem a szeretet, olyan lennék, mint a zengő érc és a pengő cimbalom‘, ahogy Szent Pál mondja (vö. 1Kor 13,1). És Szent János azt mondja: ,Aki nem szeret, a halálban marad‘ (1Jn 3,14). A szeretet, amelyet ez a két apostol a jó cselekvésének indítékaként ír le, nemcsak a felebaráti szeretet, hanem egyúttal az Isten iránti szeretet is. A felebaráti szeretet és az Isten iránti szeretet egy egészet alkot; nem lehet őket egymástól elválasztani. A felebaráti szeretet alapja mindig az Isten iránti szeretet kell hogy legyen; a felebarátot Isten iránti szeretetből kell szeretnünk.”

Isten Szolgálója felebaráti szeretetét az Isten iránti fenntartás nélküli szeretettel táplálta. Szüntelenül arra gondolt, hogyan járulhat hozzá a test és a lélek üdvösségéhez Isten iránti szeretetből. A vágy, hogy jót tegyen felebarátaival, és átadja nekik Istent, a legfőbb Jót, még zsenge gyermekkorában született meg benne, és különféle módokon igyekezett betölteni egész életében. Kijelentette, hogy egy ember üdvösségéért kész feláldozni nemcsak minden földi javat, hanem akár saját életét is, és elviselni mindent, amit Isten rábocsát.

A kongregáció megalapítása előtt Isten Szolgálója tagja volt Szent Ferenc Harmadik Rendjének és a Jézus Isteni Szíve társulatnak. Reichard plébános bevezette a betegek látogatásának szolgálatát is, amelybe Eppinger Erzsébet tevékenyen bekapcsolódott azokban az időszakokban, amikor visszatért az egészsége.

Már fiatal korában szívén viselte felebarátai megszentelődését. Ezt a buzgóságot már gyermekkorában és serdülőkorában megmutatta hozzátartozói és közelállói iránt: szülei és testvérei, a szolgák, a gyermekek iránt, akikkel játszott, iskolatársai és barátai iránt. Szüntelenül igyekezett arra vezetni őket, hogy kerüljék a bűnt, szeressék Istent és gyakorolják az erényeket, mégpedig a gúny és a sértések ellenére is.

Isten Szolgálójának szeretete mindenekelőtt a felebarát üdvösségére irányult. Fáradhatatlanul imádkozott a bűnösökért, és igyekezett megtérésükön. Azt mondta: „A bűnösök iránt nagy gyöngédséget érzek; Isten teremtményeit és szeretetének tárgyát látom bennük.”

Reichard plébános tanúsítja: „Szüntelenül valamiféle ellenállhatatlan erő vonzza Istenhez mint Üdvözítőjéhez, és ugyanígy szüntelenül és ugyanazzal az erővel vágyik arra, hogy minden bűnöst hozzá vezessen.”

Később is, a betegség harmadik időszakában, továbbra is ragaszkodott ehhez a szándékhoz, amikor egész nap rengeteg látogatót fogadott, nem tekintve a fáradtságra. Csak Istenről és lelkük megszenteléséről beszélt nekik. Végül ezt a buzgóságot, amely lelkében lángolt, leányaiban is felszította: „Semmilyen igyekezet, semmilyen fáradság és semmilyen áldozat nem lehet nehéz számotokra, ha azt a felebaráti szeretet kívánja.”

Az Isten Szolgálójával való találkozás sok megtérést eredményezett. Reichard plébános tanúsítja: „Mindenki könnyekig meghatva távozott tőle.”

Glöckler plébános közli: „Jótékony benyomást kelt, és mindenki mélyen megérintve távozik tőle, és üdvös elhatározásokat tesz egész életére.”

Busson plébános leírja: „Egész tömegnyi látogató távozott tőle megnyugodott szívvel. Egyesek vigaszt éreztek gyötrelmeikben, mások készek voltak felhagyni a rendezetlen életmóddal, ismét mások megerősödtek a jó cselekvésében.”

Sok szorongással, nyugtalansággal, kétségekkel és kísértéssel teli lélek fordult Isten Szolgálójához, és nála fényt, megnyugvást és erősítést talált, és erről tanúságot tettek. Azt mondta nekik, hogy az ilyen próbákban az ember nem csüggedhet el, hanem bizalommal kell Istenhez emelnie szívét, és csak tőle várni segítséget.

Isten Szolgálója a tanulatlan emberek és különösen az erkölcsileg elhanyagolt szegény gyermekek oktatásának szentelte magát. Maga gyűjtötte össze őket, hogy Istenről beszélhessen nekik, és megtanította őket imádkozni, mindezt nagy lelkesedéssel. Ez volt művének egyik célja: az ilyen gyermekeket az első szentáldozás vételéig nevelni.

A kongregáció legelejétől Isten Szolgálója befogadta a niederbronni plébániához tartozó falvak szegény gyermekeit. Ezek a gyermekek minden reggel reggelit, délben ebédet kaptak. Számuk gyorsan nőtt: az első hónap után huszonöten voltak, néhány hónappal később már negyvenketten. A gyermekek többségének ruházatot is biztosított.

Alfonza Mária anya azt akarta, hogy leányai befogadják a gyermekeket házaikba, élelmet és ruhát adjanak nekik, reggeltől estig figyelmesen ügyeljenek viselkedésükre, és szívüket erényre formálják. Azt akarta, hogy a 14 és 18 év közötti fiatal lányokat kiragadják a tétlenség veszélyéből, és hogy leányai megtanítsák őket dolgozni. Sok községi képviselőtestület tisztelgett jól végzett munkájuk előtt.

Isten Szolgálója szeretetét a szegényekre és a betegekre irányította: miattuk alapította művét. Nagyon fogékony volt szükségeikre, és megtanította leányait, hogyan segítsenek nekik. Kezdetben maga nyújtott nekik segítséget, hogy példát adjon leányainak. Azt akarta, hogy azok között a betegek között, akik a nővérek segítségét keresik, a szegények élvezzenek elsőbbséget. A gazdagok adományait szétosztotta a szegényeknek, hogy ezek az adományok mindenki közeledését és kiengesztelődését szolgálják, különbségtétel nélkül. Azt akarta, hogy leányai mindig a szenvedő Üdvözítőt lássák a szegényekben: „Az Isteni Megváltó leányainak szándéka Jézus Krisztus szolgálata kell hogy legyen, aki személyesen jelen van minden szegény betegben, miközben emlékezniük kell az Üdvözítő szavaira: ,Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel tettetek, velem tettétek.‘”

Isten Szolgálója senkinek sem kedvezett, és a legszegényebbeknek és a legelhanyagoltabbaknak tett szeretetcselekedeteket. Mivel maga is szegény körülmények között nőtt fel, beteg volt, és semmije sem volt abból, amit a világ becsül, mélyen megértette a nyomorultak szükségeit, és fogékony volt minden ínségre. A hiánynak minden formája, akár lelki, testi vagy anyagi, részvétet és annak orvoslására irányuló akaratot ébresztett szívében.

Azon a vidéken, ahol katolikusok és protestánsok éltek egymás mellett, gondoskodott azokról a protestánsokról is, akik segítségét kérték, és odaadóan és szeretettel nyújtott nekik gondoskodást.

Isten Szolgálója sokat imádkozott a haldoklókért és a tisztítótűzben szenvedő lelkekért. Az Úr sugallata alapján ezt a tevékenységet azonnal leányainak is ajánlotta, és a szabályokban meghatározta a napi imákat, amelyeket erre a szándékra kell mondani.

Voltak ellenségei és ellenfelei is, de amikor nyílt ellenségeskedést kellett elviselnie, soha nem mondott olyan szavakat, és nem mutatott olyan érzéseket, amelyek ellenkeztek volna a szeretettel. Bizonyos helyzetekben csak általános elöljárói kötelességeinek nyugodt kijelentésével ellenkezett. Azt tanította, amit maga hősiesen gyakorolt: „Továbbra is becsülnünk kell őket, még ha különféle módokon sértenek és aláznak is meg minket: még több jót fogunk tanúsítani irántuk, mint azok iránt, akik elismerik jótéteményünket, tiszteletet tanúsítanak irántunk és dicsérnek minket. Amíg nem határozzuk el, hogy mindent elviselünk felebarátainktól és nem haragszunk, nem érhetjük el a tökéletességet.”

Glöckler plébános elmondhatta: „Alfonza anya mindig kiegyensúlyozott volt, és a viszontagságokban akkor sem haragudott, amikor a fájdalom átjárta sebzett szívét, és már nem bírta tovább elviselni a felé mutatott gyűlöletet.”

Alfonza anya tevékeny szeretetet tanúsított leányai iránt. Nem állt meg sem a fáradtság, sem a rosszullét előtt – mivel állandóan beteg volt –, amikor fogadta, meglátogatta vagy bátorította őket. Egyenesen kérlelniük kellett, hogy legyen tekintettel egészségére.

Isten Szolgálója minden igyekezetét arra fordította, hogy körülötte béke és egyetértés uralkodjék. Amikor tanításokat adott leányainak, nagyon hangsúlyozta a testvéri szeretetet. Ez volt első tanításának témája, ami bizonyítja, hogy egyik fő gondja volt. Azt mondta: „Gyermekeim, tanuljatok meg elviselni egymást minden körülmények között. Ha egyik a másik ellen vét, a másik azonnal felejtse el, és tanúsítson az elsőnek még több szeretetet a szokásosnál, hogy az, aki vétett, észre se vegye, hogy elszomorította a másikat.”

A nehéz próba alatt, amelyet a würzburgi, bécsi és soproni házak önállósulása okozott, Reichard plébános azt írhatta: „A tisztelendő anya mindig nagyon elnézően és szeretettel viselkedett Teofila nővérrel szemben, még akkor is, amikor meg kellett őt intenie.”

Isten a szent Egyház keretében nagy jótékonysági műre rendelte szolgálóját, ő pedig hősiesen válaszolt Isten akaratára. Annak ellenére, hogy intenzív egyesülésben élt Istennel, kijelentette: „Nem akarok klauzúrás rendbe menni, de nagyon szívesen élnék ott, ahol a lelkek üdvösségéért dolgozhatnék.”

Amióta megismerte, milyen tervei vannak vele Istennek, semmilyen emberi akadály nem állította meg. Leányait arra buzdította, hogy hősies szeretetet tanúsítsanak azzal, hogy Isten iránti szeretetből odaadják magukat a szegényeknek és a betegeknek, nem tekintve sem a fáradságra, sem a kimerültségre, és nem tekintve önmagukra sem, egészen saját életük feláldozásáig. Tanúskodnak erről a levelek, amelyeket akkor írt nekik, amikor a kolerában megbetegedettek ápolására küldte őket.

Ennek alapján jobban megértjük az Első szabályok szakaszát, ahol a rend célja meghatározásra kerül: „A rendnek segítenie kell a szegény betegeket saját lakásukban, ha van ilyen, megfelelő élelmet, szükséges gyógyszereket, valamint ágy- és testi fehérneműt kell nyújtania és biztosítania számukra. A gondoskodásban részesülniük kell a másképpen sújtottaknak is, akik a rendtől segítséget kérnek. Mindenekelőtt a rendnek a szegények és a betegek lelkének üdvösségéről kell gondoskodnia. A rendnek be kell fogadnia a szegény elhagyatott gyermekeket, és gondoskodnia kell róluk, amíg kellően felkészültek arra, hogy első szentáldozáshoz járuljanak.”

Így keletkezett tehát egy kongregáció, amely kora sürgető szükségleteire válaszolt, és néhány év alatt hihetetlenül elterjedt.

Imádkozunk szentté avatásáért

Imádkozzék velünk

2018 óta boldog. Ahhoz, hogy szentté avassák, csodára van szükség az ő közbenjárására — és azok imádságára, akik ezt kérik.

A szentté avatásért →Kilenced →

Ha az ő közbenjárására rendkívüli kegyelmet kapott, kérjük, jelezze a Posztulációnak. Kapcsolat →