Mária Alfonzáról
Mária Alfonza online
Az oldal Mária Alfonza anyával folytatott képzeletbeli beszélgetés formáját ölti, amelyben „válaszol” az életéről és lelkiségéről szóló kérdésekre, mintha közvetlenül a mai olvasóhoz szólna.
A beszélgetés érinti
Életének nyolc témáját
Abban a sorrendben, ahogyan a beszélgetés megnyitja őket.
->
gyermekkorát a franciaországi Niederbronnban és jámbor szüleinek hatását
->
iskolaéveit és a hitoktatás iránti szeretetét
->
a serdülőkorban átélt lelki és testi szenvedést
->
az elhatározást, hogy életét Istennek szenteli, és az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek szerzetesközösség megalapítását
->
az imádságról alkotott felfogását mint a szívből és a bizalomból fakadó beszélgetést
->
az Eucharisztia központi helyét lelki életében
->
a felebarát, a szegények, a betegek és a bűnösök szeretetét
->
életének jelmondatát: „Mindent Istenért és a lelkek üdvösségéért”, és záró üzenetét
Amikor Isten tiszteletreméltó Szolgálójának életét, szentségét és történetét felidézzük, azért tesszük, mert az evangéliumra adott mindennapi válaszának bátorsága és merészsége — „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedj!” (Lk 10,37) — a 21. század és a harmadik évezred keresztényének is életprogramja marad. Hitte, hogy mindig lehetséges felébreszteni a hit életét ott, ahol az nagyon törékeny, és az élet szentségét ott, ahol azt már elfeledték. Szelleme és karizmája köztünk él, és általuk valójában ő maga van jelen közöttünk. Mit mondana nekünk ma, ha néhány kérdést tennénk fel neki? Nos, hallgassuk meg…
Mária Alfonza anya, olyan családból származik, amely a keresztények közé tartozott egy olyan korban, amely nem volt különösebben kedvező a kereszténység számára. Hogyan emlékszik gyermekkorára?
Niederbronnból származom, egy kis franciaországi fürdővárosból, amely mindig nagyon eleven volt. Szüleim egyszerű és becsületes emberek voltak. Szeretetre és tiszteletre tanítottak minket Isten és a felebarát iránt. Otthon szokás volt minden este elimádkozni a rózsafüzért és az Istenanya litániáját. Hétköznapokon csak a litániát és ötször a Miatyánkot és az Üdvözlégyet. Gyakran beszéltek nekünk, gyermekeknek Üdvözítőnk szeretetéről.
Nagy hatással volt Önre szülei példája?
Bizonyosan. Szüleim voltak számomra a hit első hirdetői. Különösen egy eseményre emlékszem, amely gyermekkoromban mélyen megrendítette lelkemet, és egész életemben elkísért. Gyakran gondolkodtam azon, hogyan szenvedett Jézus miattunk. Egy napon felmerült bennem a kérdés: Miért? Azon a napon anyám kivitt a mezőre. Útközben egy kereszthez értünk. Megint ugyanazon töprengtem, és megkérdeztem anyámat: „Hát miért feszítették keresztre Üdvözítőnket?” Ő így felelt: „Gyermekem, a mi bűneink okolhatók mindenért.” Akkor megkérdeztem tőle, mi is az a bűn. Egyszerű válasza elhatározásra vezetett: „Ha ez a bűn, soha többé nem akarom megtenni.”
Hogyan emlékszik iskolás éveire?
Nagyon vártam az iskolát, mert azt reméltem, hogy sokat fogok ott tanulni Istenről, és jobban megismerem őt, de az első iskolai napom hatalmas csalódás volt. A tanító olyan gyermekek közé ültetett, akik mindenféle szégyenletes beszédet folytattak. Végig kellett hallgatnom. Az iskolára gondolva olykor nem tudtam aludni. Szerencsére ez fél év múlva megváltozott. A tanító közelebb ültetett a katedrájához, és így nemcsak hogy nem kellett többé rossz szavakat hallgatnom, hanem jobban hallottam a tanító magyarázatait is. Visszatért az iskolába járás öröme.
Melyik tantárgy volt a kedvence?
Természetesen a hittan. Valahányszor a plébános az iskolába jött és belépett az ajtón, nagy áhítattal néztem rá. De még nem vehettem részt az óráin — csak amikor betöltöttem a tizedik évemet. Emlékszem, hogyan ültünk mi, kicsik a katedrája előtt. Csodálatos volt. Valahányszor hazatértem a plébános hitoktatásáról, komolyan elgondolkodtam mindazon, amit hallottam.
Az eddigiekből azt gyanítom, hogy a szülei iránti tisztelete átszállt a tanítóra és a papra, aki tanította Önt. Szívesen emlékszik rájuk?
Valóban, nemcsak a pap, hanem a tanító iránt is nagy tisztelettel viseltettem. Amikor hallottam, hogy valaki egyik vagy másik ellen szól, sírtam, és kértem Istent, változtassa meg azoknak a szívét, akik ilyen rossz beszédet terjesztenek. És amikor láttam, hogy osztálytársaim megsértik a tanítót, könnyek között könyörögtem Istenhez, hogy ne engedje meg többé ezt a szégyent. Amikor a plébánost sértették meg, az még fájdalmasabban érintett.
A szeretettel teli gyermekkor Isten és a felebarát iránt véget ért, és a serdülőkor, mint minden fiatalnál, nagy hatással volt az Istennel való kapcsolatára. Milyenek voltak azok az idők?
Visszatekintve nagy áldásnak látom őket, de akkor nem értettem meg azonnal — nem volt világos számomra. Serdülőkoromat nagy belső szenvedés kísérte. Nem volt kedvem az imádsághoz, csak idegenkedés és ellenérzés. Olykor éppen az imádság idején olyan unalom fogott el, hogy visszataszító voltam önmagamnak. Tudtam, hogy nem hagyhatom ennyiben. Elhatároztam, hogy megvallom gyóntatómnak, és ragaszkodom a tanácsához. De ez nem volt könnyű. Belső szenvedésem körülbelül egy évig tartott, és hevességével legyengítette szervezetemet és rontotta egészségemet. Az egyetlen dolog, ami akkor segített, a gyóntatóm iránti engedelmesség volt.
Romló egészség?
Tizenhét évesen a belső szenvedéshez testi szenvedés is társult. A betegségnek kegyetlen kezdeti szakasza volt, amelyben a lelki szenvedés sokkal jobban gyötört. Szemem előtt volt a halál. Heves fájdalmak akadályoztak a beszédben. Csak jeleket tudtam adni. Elmém rendkívül megfeszült, és maga a tüdőbaj csaknem három éven át keményen próbára tett.
Nem támadt kedve szemrehányást tenni Istennek, amiért ezt megengedte Önnek?
Nem, éppen ellenkezőleg. Betegségemben az egyetlen vigasz a kereszt volt. Az ágyban töltött végtelen órákban gondolataim szüntelenül annál a kérésnél időztek, amelyet gyermekkorom óta ismételtem Istennek: hogy tisztán őrizhessem meg szívemet, hogy eljussak a szentségre, és hogy mindig és mindenben az ő akaratát tegyem. Azokban a pillanatokban kezdtem fontolgatni azt is, hogy életemet Istennek szentelem. A betegség az élet iskolája lett számomra. Megtanultam érzékenynek lenni mások szenvedése iránt.
A mai emberek nagyon nehezen birkóznak meg a szenvedés tapasztalatával. Mit tanácsolna nekik?
Tudom, hogy a szenvedések nehezek, de hasznosak. Segítenek megszabadulni önmagunktól, és lehetővé teszik, hogy egészen Istennek adjuk magunkat. A mennyország gondolata erősítsen meg mindig mindenkit, aki szenved.
Krisztus és az emberek szenvedésének kérdése fontos volt az életében. Az Ön válasza erre a szenvedésre a Megváltóval való együttműködésre való készség és a bátorság egy szerzetesi társulat alapítására. Próbálja meg egyszerűen leírni e társulat alapelvét.
Az Isteni Megváltóról Nevezett Nővéreknek lelkülete Jézus Krisztus Lelke legyen. Az ő Lelke éltesse őket, és úgy hassa át egészen őket, hogy minden szavukban és tettükben megmutatkozzék. Közösségünk küldetése, hogy mindenütt ott legyünk, ahol felebarátaink szenvednek!
Miért döntött úgy az Isteni Megváltó Nővéreként, hogy mindenekelőtt a szegényeket és a betegeket szolgálja ekkora odaadással?
Ez volt szilárd akaratom, szándékom, hogy éjjel-nappal szolgáljam a szegényeket és a betegeket, és segítsek nekik. Ebben Isten segítségében és a szentek oltalmában, valamint Isten irgalmában reménykedtem. Szilárdan hittem, hogy Isten mindig mellettem áll és meghallgatja kéréseimet.
Jézus Isten és a felebarát iránti szeretete mindenekelőtt az imádságban és a szolgálatban mutatkozott meg. Feltételezem, hogy ezt szívére köti azoknak, akiket kísér. Az Ön véleménye szerint milyennek kell lennie az imádságnak?
Az igazi imádság a szívből fakad. Nem gondolom, hogy tilos volna úgy imádkozni, ahogyan a szívünk érzi. Ellenkezőleg, mutassuk meg őszintén érzéseinket és vágyainkat. Amikor imádkozunk, Jézus velünk van. Nem ismerhetjük meg Isten akaratát, ha imádság által nem építettünk kapcsolatot Istennel.
És mi van akkor, ha Isten nem teljesíti a kérésemet?
Nem lehetséges, hogy meg ne hallgassanak minket, ha minden bizalmunkat Istenbe helyezzük és sürgetően kérjük őt. Bízzunk Istenben, reméljünk benne és várjunk tőle mindent. Ne higgyük, hogy valaha is elhagyna minket. Ha várakoztat minket, az a javunkra van.
Fontos egyáltalán az imádság?
A lélek, amely nem imádkozik, a romlás felé tart. Ahogy a test nem élhet táplálék nélkül, úgy a lélek sem imádság nélkül.
A felebaráti szeretet is a szeretet parancsához tartozik. Ön hogyan látja?
Ha a felebaráti szeretet megkívánja, ne tartsunk semmilyen fáradságot, erőfeszítést és áldozatot túl nagynak. Szomorú olyan lelkeket látni, akik gyakran veszik magukhoz az Eucharisztiát, és mégis haragot és valamiféle gyűlöletet hordoznak szívükben felebarátaik iránt. Tanuljuk meg mindenben elviselni egymást, és mindenekelőtt megbocsátani és elfelejteni.
Mária Alfonza anya, az Eucharisztiában találja meg életének, szolgálatának igazi középpontját és az apostolkodás feladataihoz szükséges lelki energiát. Mit jelent ez az Ön által alapított közösség számára?
Úgy élni, hogy szemünket a keresztre szegezzük, és lelki erőt meríteni a kereszt áldozatának eucharisztikus megjelenítéséből. Szemünket az Eucharisztiára szegezve építeni a nővérek közösségét és erősíteni annak egységét.
Életének jelmondata: „Mindent Istenért és a lelkek üdvösségéért”. Miért?
Isten az én mindenem. És a lelkek üdvössége? Szeretem a bűnösöket; Isten teremtményeit látom bennük, Isten szeretetének tárgyát. Odaadnám az életemet a megmentésükért. Isten az embert a boldogságra teremtette, és én segíteni akarok neki, hogy elérje!
Túltechnicizált korban élünk, és a szerencsétlenségek mégis mindennaposak. Mit tanácsolna azoknak, akik úgy döntenek, hogy „határok nélkül” mentenek, szolgálnak és enyhítik a nyomorúságot minden fajtáját?
Az élet ilyen megpróbáltatásaiban ne keressetek hiú tiszteletet és emberi elismerést. Igyekezzetek egyedül Istennek tetszeni. Küzdjetek bátran, mint Krisztus katonái. Ne engedjetek a gyengeségnek, és határozottan álljatok ellen a kislelkűségnek! Alázatosan kövessétek Krisztust szeretetében, jóságában és szenvedésében! A hiú világi dicsőségtől úgy félek nővéreim számára, mint a tűztől. Mindig emlékeztetem őket, hogy többet gondoljanak Istenre és felebarátaikra, mint önmagukra. Nem engedhetem, hogy a világ dicsérje nővéreimet. Jutalmunk és dicsőségünk egyedül Istenben van.
Mária Alfonza anya, köszönjük a beszélgetést
és mit tenne hozzá egészen a végén?
„Legyetek bátrak! Isten veletek van, ha az ő akaratát teszitek!”
Imádkozunk szentté avatásáért
Imádkozzék velünk
2018 óta boldog. Ahhoz, hogy szentté avassák, csodára van szükség az ő közbenjárására — és azok imádságára, akik ezt kérik.
Ha az ő közbenjárására rendkívüli kegyelmet kapott, kérjük, jelezze a Posztulációnak. Kapcsolat →