Hálaadó szentmise az IML anyaházban: Sopron, 2015. V. 1.

I. Krisztusban Kedves Testvérek! 150 éve, 1865. május-ban Elisabeth Eppinger anya, az alapító, meglátogatta a nővéreinket itt, Sopronban. Egy évvel később, 1866. IV. 11-én a Szentszék jóváhagyta a rend alapítását «A legszentebb Üdvözítőről nevezett Nővérek» névvel. És most, a szerzetességnek szentelt évben a kedvesnővérek elzarándokoltak ide, az anyaházba, hogy hálát adjanak hivatásukért, itt, ahol 1866. III.-tól a soproni alapítás már önállósult, s ahol 1950-ig a kongregáció általános vezetőségének székhelye volt. A mai szentmisét „Az Isteni Megváltó Ünnepére” engedélyezett szövegekkel végezzük.

II. a) Pesten miséztem egyszer a szervita templomban, s a megváltásról is szóltam. Mise után odajött egy egyetemista fiú, – gyerekkorában ministránsom volt – és azt kérdezte: Atya, mitől kell bennünket megváltani?

A Genesisben a teremtés leírásánál azt mondja a Szentírás: „Isten látta, hogy nagyon jó minden, amit alkotott” (1,31). Mindez megelőzte a történelem kezdetét, ahol az emberi cselekvés nem bizonyul olyan jónak, mint Isten teremtése.
S pont ez a kettősség: vagyis a jó valamiféle ismerete, és ugyanakkor a bűn jelenléte az, ami felébresztette az emberben a megváltás utáni vágyat.
Az egész világtörténelem az ókortól napjainkig pont ezzel a drámával foglalkozik, s arra keresi a választ, hogy miért van az, hogy az ember látja a jót, s mégis a rosszat teszi? Miért van az, hogy a világ nem fogadja be a jókat és elpusztításukra tör?
Gondoljunk csak G. Bernard Shaw – felsóhajtására „Szent Johanná” -jának végén: «Én Istenem, a Te szép földi világod, mikor fogja már befogadni a Te szentjeidet, mikor? »
Ez a belső szétszakítottság az emberi szívekben húzódik végig, ahogy Soljenitzin írta. Szent Pál pedig a Római levélben írja le a meg nem váltott ember tragikus helyzetét dramatizálva így: «A belső ember szerint az Isten törvényében lelem örömöm, de tagjaimban más törvényt észlelek, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a tagjaimban lévő bűn törvényének rabjává tesz. Én nyomorult! Ki vált meg e halálra szánt testtől?» (7,23-24).
Aztán a bűn tapasztalata mellet ott van az értelmetlennek tűnő szenvedés és halál tapasztalata.
A. J. Festugière O. P. így foglalta össze a görög vallási eszményt: «Gnóthi szeauton – ember, ismerd meg önmagadat! Halál a sorsod, nem vagy az istenek fajtájából való. (…).Meg kell elégedned azzal, ami emberi mértékedhez mérhető. (…) Fogadd el halandó sorsodat; az istenek akarata nyilvánul meg benne. (…) Az igazi bölcsesség a sors rendelésébe belenyugvó rezignáció.» (Békés G: „Krisztusi örömhír és evangéliumi boldogság” Sz. I. T. 1983. 136. lap.)
De ma is: mindenki lázad ellene!
Albert Camus, akinek úgy tűnt, értelmetlen az élet, mégis ezt írta: «De semminek sincs értelme? Én sohasem gondoltam arra, hogy valaki megmaradhat ezen az állásponton.» (Szabó F: „Mai írók és gondolkodók” Louvain, 1965. 20. lap)
Ez az emberiség örök tapasztalata: kiirthatatlanul él benne az örök élet, a halhatatlanság utáni vágy, de ugyanakkor újra és újra megtapasztalja, hogy ezt nem tudja elérni.
Az emberek mindig kerestek választ ezekre a kérdésekre, de megnyugodni nem tudtak.
A megoldást a kinyilatkoztatás hozta, mikor már nem az ember keresi Istent, hanem Isten indul el az ember keresésére, s ez már az Ószövetségben elkezdődött.
Már Jób könyvében – hallottuk – úgy nevezi Istent, hogy „ügyem szószólója” (héberül goel), aminek alap jelentése: védelmező. Sokszor Istent Izrael goel-jének nevezi az Ószövetség, ő védi meg ellenségeivel szemben, szabadítja meg elnyomóitól. Nagyon is kézenfekvő tehát a régi szír és latin fordítás, amely Jób szavait így fordította: „él az én Megváltóm”. S jób már abban is bízik, hogy halála után is védelmére kel Isten, és minden addigi elképzelés korlátait ledöntve lehetőnek tartja, sőt reméli, hogy Isten halála után őt visszahívja az alvilágból, és igazságot szolgáltat.
Az alvilágból való visszatérés lehetősége – mint Isten hatalmának rendkívüli ténye – más Ószövetségi írásban is előfordul.
Itt már megjelenik a holtak feltámasztásáról szóló kinyilatkoztatás hajnalpírja (2Mak 7,9), de teljes fényét az Újszövetség hozza majd meg.

b) A megváltás tehát a bűnről, az értelmetlen haláltól való megszabadulást jelenti, és egyben az igazzá válást és az örök életet – boldogságot. Ezt hozta el az Úr Jézus, aki meghalt és föltámadt „mindenkiért”.
Szent Pál szerint: „Jézus igazságosság és szentség” (I.Kor 1,30). Jól mutatja a megváltás két voltát, – ami elválaszthatatlan – a gyógyító és megistenítő jellegét. Ugyancsak Szent Pál ezt így fogalmazta meg a Kolosszeiekhez írt levélben: «kiragadott minket a sötétség hatalmából – és áthelyezett szeretett Fia országába» (1,13).
Krisztus megszabadított a bűntől – és megadta az örök életet a hit és a keresztség által. Ahogy a KEK írja: «Krisztus elsőszülött a „halottak között” (Kol 1,18), a mi feltámadásunknak is kezdete, most még csak lelkünk megigazulása által, később majd testünk megelevenítése által» (658.p.)
Az Úr Jézus „főpapi imájában” (a mai Evangéliumban) pont azért imádkozott, hogy «Egy legyenek mindnyájan! Azért te, Atyám, bennem vagy és én Tebenned, úgy legyenek ők is mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.» (Jn 17,21-22)
S a Római levélben (lecke) kifejti Szent Pál, hogy „az eljövendő dicsőség” (18. v.) már létezik Krisztusban, de egy bizonyos módon már bennünk is csíraszerűen. A jelen élet szenvedései nem mérhetők ehhez, ami majd bennünk ki lesz nyilvánítva. Kinyilvánítva – kinyilatkoztatva, jóllehet már jelen van bennünk, de el nem tudjuk valójában képzelni csodálatos gazdagságát.
És külön is aláhúzza, hogy az egész teremtett, anyagi világ is alá van vetve „a mulandóság szolgai állapotának, mert az ember bűne miatt a teremtett világot nem jól használja – nem dicsőíti vele Istent. Szent Pál hangsúlyozza, hogy az egész teremtett világ is részesedik majd az emberi test megdicsőülésében, a Feltámadt Krisztusban.

    c.) A megváltás műve az Egyházban folytatódik. S ebben mindenkinek szerepe van, más és más. És minden egyházi küldetésben a Feltámadt Krisztus ereje jelenik meg. Isten elhelyezte egyházában a Feltámadt Krisztus jelenlétének a jeleit. Egyik ilyen JEL a keresztény házasság, a másik a felszentelt papság, ismét más JEL a vértanúság, s ilyen JEL az Isten országáért és Krisztusért vállalt szüzesség.

   Az ószövetségben a szüzesség csak mint büntetés vagy szerencsétlenség volt jelen. Kettős oka volt: egyrészt az evilági Messiás – várás, másrészt a feltámadás hitének a hiánya.
Mióta Krisztus feltámadt, tudjuk, hogy az Isten országa már itt elkezdődik, de nem itt lesz teljessé, s ezért lehetséges a házasságról való lemondás is Krisztusért és Isten országáért, mint hivatás.
Isten országa ugyanis nem földi leszármazással terjed, mint az Ószövetségben, hanem az Evangélium hirdetésével és a keresztséggel.
És az Isten országáért vállalt szüzesség ma is felkiáltó JEL. Jele annak, hogy van feltámadás és örök élet, s hogy a szerzetesek már itt elővételezik azt az életet, ahol az Úr Jézus szavai szerint: „nem nősülnek, és nem mennek férjhez” (Lk 20,35).
A szentéletű I. Athenagorász konstantinápolyi pátriárka mondta, hogy a szerzetes növendékek a „feltámadás tanulói”.
S aki teljesesen Jézus Krisztusnak adta az életét, annak JEL voltán nem változtat az, hogy egy szerzetesrendben milyen aktivitást fejt ki: ez lehet betegek ápolása, tanítás, igehirdetés -, de lehet a külső aktivitás teljes hiánya is: például a kontemplatív rendekben, az ilyen jelekre a mai Egyháznak, de még a világnak is nagyon nagy szüksége van.
Szent II. János-Pál pápa mondta Spanyolországban kármelita nővéreknek: a ti házaitok ablakai zárva vannak a világ felé, de nyitva vannak Isten felé. És az ilyen lelki oázisokra az Egyháznak és a világnak nagy szüksége van, hogy élni, lélegezni tudjon.

   III. Krisztusban Kedves Testvérek! Adjunk hálát az Istennek az Isteni Megváltó Leányai szerzetesrend alapítójáért és tagjaiért. Élőkért és holtakért. És kérjük, hogy ma is, élő JELEK tudjanak lenni a XXI. század Egyházában. René Grousset szavaival zárom:

    «A borzalmas ürességgel szemben a kereszténység képviseli ma a szellem védelmét. És küldetése a hajótörésben, – amely minden remény híján lenne, ha a kereszténység nem lenne jelen – küldetése üdvösséghozóbb, mint valaha is volt. Üdvözlégy Szent Kereszt, egyetlen reményünk!» (René Grousset, Idézve: Szabó F. i.m. 226-227. lap). Ámen