Mária Alfonza ON-LINE

Amikor megemlékezünk életéről, szentségéről, és Isten Szolgájának történetéről, ez azért van, mert az Evangéliumra bátor és merész mindennapi válasza így hangzott: „Menj, és tégy hasonlóképpen!“ (Lk 10, 37)Ez marad élettervnek a 21. század és a harmadik évezred kereszténye számára is. Hitte, hogy mindig lehet a hit életét ösztönözni ott, ahol az nagyon törékeny, az életszentséget ott, ahol már elfelejtették. Az ő lelke és karizmája köztünk él, és ezzel valójában ő maga is jelen van köztünk. Mit mondana ma ő nekünk, ha feltennénk neki néhány kérdést? Most hallgassuk meg őt….

Mária Alfonza anya, Ön egy keresztény családból származik, egy olyan korban, amelyik nem volt különösen barátságos a keresztényekkel. Milyen emlékei vannak gyermekkorából?

Niederbronnban születtem, ebben a kis fürdővárosban, amelyik mindig nagyon nyüzsgő volt. Szüleim egyszerű, becsületes emberek voltak. Megtanítottak minket az Isten és az emberek iránti szeretet gyakorlására. Szüleimnek megvolt az a dicséretes szokása, hogy minden este elimádkozták a rózsafüzért és a Szűzanya litániáját. Munkanapokon a litániát imádkozták el, öt Miatyánkot és öt Üdvözlégy Máriát. Gyakran meséltek nekünk, gyerekeknek a Megváltó szeretetéről.

Nagy befolyást gyakorolt Önre a szülei példája?

Természetesen. Szüleim számomra a hit első hirdetői voltak. Különösen egy olyan eseményre emlékszem, ami gyerekkoromban mélyen megrázott és egész életem során elkísért. Gyakran gondolkoztam azon, hogyan szenvedett értünk Jézus. Egyszer megfogalmazódott bennem a kérdés: miért e szenvedés? Ezen a napon édesanyám kivitt a mezőre. Útközben egy kereszt mellett mentünk el; ezt sokáig néztem, aztán édesanyámnak szegeztem a kérdést: “Miért feszítették keresztre a mi Üdvözítőnket?” Édesanyám ezt válaszolta: “Gyermekem, ezt a mi bűneink tették.” Megkérdeztem aztán tőle: “Tulajdonképpen mi a bűn?” Az ő egyszerű válasza a következő ígéretre késztetett engem: “Ha ez bűn, akkor nem akarom többé ezt tenni.”

Mire emlékszik az iskolaévekből?

Nagyon örültem az iskolának, mert azt reméltem, hogy ott sokat hallok Istenről és őt jobban megismerhetem. Az első iskolai napom azonban hatalmas csalódást jelentett. A tanító olyan gyerekek mellé ültetett, akik nagyon közönségesen beszéltek. Őket kellett hallgatnom. Így aztán, ha az iskolára gondoltam, néha aludni sem tudtam. Szerencsére egy fél év után megváltozott a helyzet. A tanító az ő katedrája közelébe ültetett. Nem kellett tovább azokat a szégyentelen beszédeket hallgatnom és a tananyagot is jobban tudtam követni. Így aztán újra örömet jelentett az iskolába járás.

Mely tantárgyak voltak a kedvencei?

Természetesen a hittan. Amikor a plébános úr az iskolába jött és belépett az osztályba nagy tisztelettel néztem rá. Mégsem maradhattam bent az óráján, csak 10 éves korom után. Emlékszem, hogy mint legkisebbek ott ültünk a tanári széke előtt. Csodálatos volt. Mindig, miután a plébános hittanórájáról hazamentem, komolyan átgondoltam a hallottakat.

Az elmondottak alapján azt feltételezem, hogy a szülei iránti nagyrabecsülését a tanítóval és a plébánossal szemben is érezte, akik Önt tanították. Szívesen emlékszik rájuk?

Igen, nemcsak a plébánost, a tanítómat is igen nagyra becsültem. Ha azt hallottam, hogy valaki egyikük vagy a másikuk ellen beszél, sírtam, és arra kértem Istent, hogy változtassa meg azok szívét, akik ilyen gonoszakat beszélnek. Amikor azt láttam, hogy osztálytársaim a tanítót sértegetik, könnyek között kértem Istent, hogy ne engedje meg az ilyen sértegetéseket.. Ha a plébánost sértették meg, az még jobban szíven talált.

A gyermekkor, melyet az Isten és a felebarátok iránti szeretet töltött meg, elmúlt. A felnőtté válás, mint minden más fiatal esetén, meghatározóan befolyásolta az Istennel való kapcsolatát. Melyek voltak ezek a momentumok?

Visszatekintve nagy áldásnak látom ezeket a momentumokat, da amikor átéltem őket nem nevettem rajtuk. A növekedésemet nagy belső fájdalom kísérte. Nem volt kedvem az imához, csak ellenállás és csömör volt bennem. Néha az ima alatt olyan unalmat éreztem, hogy utálat fogott el. Tudtam, hogy ezt nem hagyhatom így. Elhatározást tettem, hogy rábízom magam a gyóntató atyámra és követem tanácsait. De így sem volt könnyű. Körülbelül egy évig tartottak ezek a belső kínjaim. Ezek olyan hevesek voltak, hogy a testem is legyengült és az egészségem is megromlott. Az egyetlen, ami ebben az időszakban segített, a gyóntató atyám iránti engedelmesség volt.

Megromlott az egészsége?

Amikor tizenhét éves lettem, lelki szenvedéseim testi szenvedésekkel is kiegészültek. Már kezdetben is nagy fájdalmat jelentett a betegségem; de a belső, lelki szenvedésem még sokkal kínzóbb volt. Már a közeli halált láttam szemeim előtt. A heves fájdalmaktól nem tudtam beszélni; csak jelet tudtam adni. A lelkemben különösen nagy feszültség volt, ráadásul a tuberkulózis még majdnem három évig kínzott.

Tett-e Istennek szemrehányást, hogy ezt megengedte?

Nem, épp ellenkezőleg. Az egyetlen vigaszt szenvedéseimben a kereszt jelentette. A sok-sok óra alatt, amit az ágyban töltöttem, gondolataimban azzal a kéréssel foglalkoztam, melyet gyerekkorom óta mindig ismételgettem: hogy szívemet tisztán megőrizzem, hogy eljussak az életszentségre, és hogy mindig Isten akaratát teljesítsem. Ilyenkor azon is elgondolkoztam, hogy életemet egészen Istennek ajándékozzam. A betegség számomra az élet iskolájává vált. Megtanultam az érzékenységet mások szenvedései iránt.

A mai embereknek nagy nehézséget jelent a szenvedés valóságának elfogadása. Mit tanácsolna nekik?

Tudom, hogy a szenvedések keresztet jelentenek, de ezekre mégis szükségünk van. Megszabadítanak önmagunktól, megölik bennünk a büszkeséget, készségessé tesznek minket arra, hogy teljesen Istennek adjuk magunkat. Bárcsak segítenének ezek a gondolatok minden szenvedőnek!

Krisztus és az emberek szenvedésének kérdése fontos volt az Ön életében. Mintegy válaszként erre a szenvedésre kinyilvánította készségét, hogy a Megváltóval együtt dolgozzon és ez bátorságot adott egy szerzetesi közösség megalapítására. Egészen egyszerűen el tudná mondani ennek a közösségnek a lelkiségét?

Az Isteni Megváltó Leányainak szelleme legyen Jézus Krisztus szelleme. Egész életük erre az isteni példára irányuljon. Az ő szelleme éltesse és hassa át őket annyira, hogy ez minden szavukban és cselekedetükben megnyilvánuljon. A mi közösségünk küldetése az, hogy mindenütt ott legyünk, ahol felebarátaink szenvednek.

Miért határozta el, mint megváltós nővér, hogy mindenekelőtt a szegényeket és a betegeket szolgálja?

Ezt nagyon erősen akartam, az volt az én elhatározásom, hogy éjt nappallá téve a szegényeket és a betegeket szolgáljam és segítsem. Ebben a munkában Isten segítségére hagyatkozom, az ő irgalmasságára és a szentek védelmére. Erősen hiszem azt, hogy Isten mindig mellettem fog állni és kéréseimet meghallgatja.

Jézus szeretete az atya és felebarátai iránt elsősorban az imában és a szolgálatban mutatkozott meg. Feltételezem, hogy ezt nagyon a szívükre köti azoknak, akik Ön mellett vannak. Hogyan kell helyesen imádkoznunk?

Az igazi ima a szívből jön. Nem hinném, hogy tilos lenne úgy imádkozni, ahogyan azt a szívünk érzi. Ellenkezőleg, őszintén mutassuk meg érzéseinket és kívánságainkat. Ha imádkozunk, Jézus velünk van. Nem tudjuk megismerni Isten akaratát, ha az imán keresztül nem találtuk meg a kapcsolatot Istennel.

És ha Isten nem hallgatja meg a kérésünket?

Az nem lehet, hogy ne legyünk meghallgatva, ha minden bizalmunkat Istenbe helyezzük és kitartóan kérjük őt. Bízzunk Istenben, mindent tőle reméljünk és várjunk. Ne higgyük, hogy valaha is elhagy bennünket. Ha megvárakoztat minket, akkor az a mi javunkat szolgálja.

Fontos akkor az ima?

A léleknek az ima elhanyagolásán kívül semmit sem kell tennie, hogy tönkremenjen. Amint a test nem tud táplálék nélkül élni, ugyanúgy a lélek sem élhet ima nélkül.

A szeretet parancsához a felebaráti szeretet is hozzátartozik.
Mennyire veszi ezt Ön komolyan?

Semmilyen fáradság, megerőltetés és áldozat ne legyen túl nehéz, ha ezt a felebaráti szeretet követeli. Szomorú látni, ahogy emberek gyakran az Úr asztalához járulnak, de bennük ellenkezés és egyfajta gyűlölet van felebarátaikkal szemben. Tanuljuk meg egymást elviselni, különösen a megbocsátást és a felejtést.

Mária Alfonza anya, Ön az Eukarisztiában találja meg életének, szolgálatának igazi középpontját, és a lelki erőt az apostoli feladatok elvégzéséhez. Mit jelent ez az Ön által alapított közösségnek?

Azt, hogy tekintetükkel a keresztre szegezve éljenek és lelki erejüket a keresztáldozat eukarisztikus megjelenítéséből merítsék. Az Eukarisztiára szegezett tekintettel építsék a nővérek közösségét és erősítsék az egységet.

Az Ön mottója: “Mindent Istenért és a lelkek üdvéért.” Miért?

Isten az én mindenem. És a lelkek üdve? Én szeretem a bűnösöket, Isten szeretetének jeleit látom bennük. Életemet adnám az ő megmentésükért. Isten az embert boldogságra teremtette és én segíteni szeretnék abban, hogy ezt a boldogságot el is érjék!

Ma a technikától elárasztott korban élünk, napirenden vannak szerencsétlenségek és katasztrófák. Mit tanácsolna azoknak, akik elhatározzák, hogy “határok nélkül” mentenek, szolgálnak, és mindenféle szükséget enyhítenek.

Az életnek és a halálnak a nagy megpróbáltatásaiban semmiféle hamis dicsőséget vagy az emberek tetszését ne keressék. Azon fáradozzanak, hogy csak Istennek tetsszenek. Bátran harcoljanak, mint Krisztus katonái. Ne adják meg magukat a gyengeségnek és álljanak ellen az elbátortalanodásnak. Alázatosságban kövessék Krisztust az ő szeretetében, jóságában és szenvedésében. Én úgy félek a nővéreim világi dicsőségétől, mint a tűztől. Mindig arra figyelmeztetem őket, hogy inkább Istenre és felebarátaikra gondoljanak, mint magukra. Nem engedhetem meg, hogy az én nővéreimet a világ dicsőítse meg. Egyedül Isten a mi jutalmunk és dicsőségünk.

Mária Alfonza anya, köszönöm a beszélgetést. Zárásképpen mit tenne még hozzá?

Legyenek bátrak! Isten mindig Önökkel van, amíg az ő akaratát teljesítik.