Tanítás az ereklyékről és a szentek maradványairól

Az ereklyetisztelet eredete

Az ereklyék tiszteletének egyik legszembetűnőbb oka éppen az a mód, ahogyan Krisztus testével halála után bántak. Ahelyett, hogy Jézus testét a kereszten hagyták volna, hogy a rómaiak levegyék és eltávolítsák (ahogyan szokás volt), arimateai József merész kockázatot vállalt, és elkérte Pilátustól Krisztus testét (vö. Mk 15,43; Jn 19,38).

Ez a tekintélyes férfi azután saját, újonnan kivájt sírját adta Krisztus nyugvóhelyéül (vö. Mt 27,60). Nikodémus is eljött, és több mint száz font illatszert hozott, hogy a halotti lepelbe göngyöljék (vö. Jn 19,39) – tudván, hogy ilyen mennyiségű illatszert csak a legkiválóbb halottak számára használtak. A temetés után az asszonyok áhítattal és tisztelettel jöttek a sírhoz (vö. Mt 28,1), hogy drága kenetekkel kenjék meg Krisztus testét, noha a sírt már lepecsételték (vö. Mk 16,1; Lk 24,1). Ezek a tiszteletadó cselekedetek többet jelentettek a halottak maradványai iránt szokásos udvariasságnál; a legszentebb ember teste iránti különleges tisztelettel végezték őket – ebben az esetben a valaha élt legszentebb emberéért, hiszen Jézus Krisztus a megtestesült Isten.

Az ereklyék az ókeresztény korban

A szentek maradványainak tisztelete kifejezetten tanúsított már a Martyrium Polycarpi-ban (Szent Polikárp vértanúsága), amelyet a szmirnaiak írtak az Úr 156. esztendejében. Ebben a keresztények így írják le máglyahalálának eseményeit: „Összeszedtük csontjait, amelyek értékesebbek a drágaköveknél és finomabbak a színaranynál, és megfelelő helyre helyeztük őket, ahol az Úr megengedi majd nekünk, hogy amennyire lehetséges, összegyűljünk, és örömmel és vidámsággal ünnepeljük vértanúságának születésnapját.” Ezt a szentet szentté avatás nélkül nyilvánították szentnek (vették fel a szentek jegyzékébe) – egyszerűen azért, mert vértanúsága után azonnal csodák történtek a sírjánál.

A katolikusellenes történész, Carl Gustav Adolf von Harnack könyvében a következőképpen említi a szent maradványok tiszteletét a korai Egyházban: „…Az Egyház tanítói is tisztelettel viseltetnek az ereklyék iránt. Mindannyian, még a kappadókiaiak is, elismerik tiszteletüket. A csontok és ereklyék által művelt számos csoda nyilvánvalóan megerősíti tiszteletüket. Az Egyháznak tehát nem szabad feladnia az ereklyetisztelet gyakorlatát, még ha néhány művelt pogány és a manicheusok is heves támadást intéztek ellene.” (Harnack, Dogmatörténet, ford., IV, 313).

A negyedik században a nagy szentírástudós, Szent Jeromos kijelenti: „Nem imádunk, nem hódolunk, és nem félelemből borulunk le teremtmények előtt a Teremtő helyett; hanem tiszteljük a vértanúk maradványait annak imádásának rendjében, akihez ezek a vértanúk tartoznak” (Ad Riparium, i, PL, XXII, 907).

Az ereklyék a Szentírásban

Tartsuk szem előtt, mit tanít az Egyház az ereklyékről. Nem azt mondja, hogy bármiféle mágikus erő volna bennük. Magában az ereklyében nincs semmi mágikus – sem Péter apostol csontjában, sem a lourdes-i vízben, mintha saját gyógyító képességgel rendelkeznék. Az Egyház csak annyit mond, hogy az ereklyék Isten csodáinak alkalmai lehetnek, és ebben is a Szentírást követi.

Elizeus próféta csontjainak érintése halottat támasztott életre: „Elizeus meghalt, és eltemették. Moábi rablóbandák szokták megszállni az országot az esztendő kezdetén. Amikor egy embert temettek, hirtelen megpillantottak egy ilyen rablócsapatot, ezért az embert bedobták Elizeus sírjába. Amikor az ember hozzáért Elizeus csontjaihoz, életre kelt és talpra állt.” (2Kir 13,20–21). Ez világos bibliai példája Isten csodájának egy szent maradványaival való érintkezés által.

Ugyanígy volt a vérfolyásos asszony esetében, aki Krisztus köntösének szegélyét érintve gyógyult meg, és a betegeknél, akik meggyógyultak, amikor Péter árnyéka rájuk vetődött (vö. Mt 9,20–22; ApCsel 5,12–16). „Isten rendkívüli csodákat vitt végbe Pál keze által, úgyhogy a testéhez érintett kendőket vagy kötényeket elvitték a betegekhez, és a betegségek elhagyták őket, a gonosz lelkek pedig kimentek belőlük” (ApCsel 19,11–12).

Az ereklyék kezelésére vonatkozó előírások

Az ereklyék kezelését egyházi előírások szabályozzák, mint az Egyházi Törvénykönyv; a Római Misekönyv Általános Rendelkezései; a Római Pontifikále és a Püspöki Szertartáskönyv; valamint a Szentek Ügyeinek Kongregációja instrukciója.

Az Egyházi Törvénykönyv kimondja: „Szent ereklyéket eladni egyáltalán nem szabad. A jelentős ereklyéket, valamint azokat, amelyeket a nép nagy tisztelettel övez, az Apostoli Szentszék engedélye nélkül semmiképpen sem szabad érvényesen elidegeníteni vagy véglegesen más helyre átvinni” (CIC 1190. k. 1–2. §). „Meg kell őrizni azt az ősi hagyományt, hogy vértanúk és más szentek ereklyéit a rögzített oltár alatt helyezik el, a liturgikus könyvekben adott szabályok szerint” (CIC 1237. k. 2. §).

A Római Misekönyv Általános Rendelkezései a 302. pontban a következőt mondják: „Helyénvaló megőrizni azt a gyakorlatot, hogy a felszentelendő oltár alá szentek – akár nem vértanúk – ereklyéit helyezik. Gondoskodni kell azonban az ilyen ereklyék hitelességéről.”

Ezt az álláspontot még részletesebben foglalja össze és magyarázza a Római Pontifikále a templom- és oltárszentelésről szóló részben, valamint a Püspöki Szertartáskönyv.

Ez utóbbi könyv 866. pontjában az ereklyékre vonatkozó alapvető normákat így jelöli meg: „Ha megőrzik a római liturgia hagyományát, hogy vértanúk vagy más szentek maradványait az oltár alá helyezik, a következő elveket kell megtartani: a) Az oltárba helyezendő maradványoknak akkora méretűeknek kell lenniük, hogy világosan felismerhetők legyenek emberi test részeiként. Nem megengedett egy vagy több szent csupán egészen apró maradványait elhelyezni. b) A lehető legnagyobb gonddal meg kell győződni arról, hogy az oltárba helyezendő maradványok valódiak. Jobb maradványok nélkül felszentelni egy oltárt, mint olyan maradványokat helyezni bele, amelyek hitelességét nem igazolták. c) Az ereklyetartót nem az oltárasztalra vagy az oltár fölé, hanem az oltár formájának megfelelően az oltárasztal alá kell helyezni.” Az oltárasztal kizárólag az Eucharisztia ünneplésére van fenntartva.

A Püspöki Szertartáskönyv a 900. pontban az ereklyék elhelyezésének szertartását is leírja: „Ha vértanúk vagy más szentek maradványait az oltárba helyezik, a püspök az oltárhoz jön. Egy diakónus vagy pap a püspökhöz viszi a maradványokat, aki a számukra előkészített nyílásba helyezi őket. Közben a Az Isten oltára alatt vagy A szentek teste békében nyugszik antifónát éneklik a 14. zsoltárral, vagy más alkalmas éneket.”

Az ereklyéket az Egyházban mindig rendkívüli tisztelet és figyelem övezte, mert a boldogok és szentek feltámadásra rendelt teste a földön a Szentlélek élő temploma és szentségük eszköze volt, és az Egyház a boldoggá és szentté avatással az oltár tiszteletére emelte őket.

A boldogok és szentek ereklyéit nem szabad a hívek nyilvános tiszteletére kitenni az egyházi hatóság megfelelő, hitelességüket szavatoló megerősítése nélkül.

A Szentek Ügyeinek Kongregációja 2017. december 16-i instrukciója az Ereklyék az Egyházban – hitelesség és megőrzés című fejezetben ezt mondja: „A hagyomány szerint a boldogok és szentek testének ereklyéi, illetve annak részei jelentősnek számítanak. Ezekre az ereklyékre a megyéspüspökök vagy a jogban velük egyenrangúak, valamint a Szentek Ügyeinek Kongregációja különös gondot és felügyeletet fordítanak, hogy biztosítsák megőrzésüket és tiszteletüket, és megakadályozzák visszaélésszerű használatukat.

Ezért alkalmas, lepecsételt és lezárt értékes tartókban – ereklyetartókban – kell őrizni őket, és olyan helyekre kell tenni, amelyek szavatolják biztonságukat, tiszteletben tartják szakrális jellegüket és elősegítik tiszteletüket. Minden esetben tisztelettudó módon kell őrizni és kezelni őket, hogy a meggyalázás vagy a kereskedés minden formája elkerülhető legyen.

Ugyanaz a gondosság és tisztelet illeti meg azoknak az Isten Szolgáinak földi maradványait (exuviae), akiknek boldoggá és szentté avatási eljárása folyamatban van. Amíg ezeket a boldoggá és szentté avatás szertartásával nem emelték az oltár tiszteletére, maradványaikat nem szabad nyilvános tiszteletre kitenni, és nem élvezhetik azokat a kiváltságokat, amelyek kizárólag a boldoggá és szentté avatottak testének vannak fenntartva.”

Az instrukció jogilag a megyéspüspököknek és a velük egyenrangúaknak szól, valamint mindazoknak, akik részt vesznek a boldogok és szentek ereklyéinek tiszteletével kapcsolatos eljárásban, hogy megkönnyítsék átvitelüket, ami ilyen rendkívüli ügyben kívánatos. Az instrukció meghatározza azt a kánoni eljárást, amelyet az ereklyék és földi maradványok hitelességének vizsgálatakor meg kell tartani, hogy megfeleljen annak a célnak, hogy konkrét, végrehajtható intézkedésekkel biztosítsák megőrzésüket és elősegítsék tiszteletüket: kánoni vizsgálat (recognitio), töredékek vétele és az ereklyék elkészítése szétosztás céljából, ereklyetartó átvitele és az ereklyék további továbbadása. Azt is meghatározza, hogyan kell megszerezni a Szentek Ügyeinek Kongregációja hozzájárulását, megtartva az ereklyék zarándokútjára vonatkozó intézkedéseket és eljárásokat.

Az ereklyék kategóriái fontosságuk szerint

Az elsőosztályú ereklyék (úgynevezett elsődleges ereklyék) két kategóriába tartoznak: a szent testének fizikai maradványai, valamint azok, amelyek az Úr Jézus életének eseményeihez kapcsolódnak (például szenvedésének, születésének minden eszköze…).

A másodosztályú ereklyék (úgynevezett másodlagos ereklyék) olyan ruhadarabok és tárgyak, amelyeket a szent közvetlenül használt vagy készített.

Az ereklyék harmadik osztálya (úgynevezett harmadlagos ereklyék) általában megáldott tárgy (például szentkép, kereszt, rózsafüzér, érem vagy gyűrű), amely egy elsőosztályú ereklyével közvetlen érintkezésbe került a szent testének érintése által. Az „emlékereklye” kifejezést szent helyről vagy zarándokhelyről származó emléktárgyra használják.

Az ereklye leírása megjelölésének idején: a nyilvános tiszteletre szánt ereklyéket leggyakrabban a püspökök és szerzetes elöljárók felhatalmazásával a posztulátorok készítik el, akik aranyozott, ezüst vagy bronz tartóba, úgynevezett thecába helyezik őket. Minden ilyen ereklyének saját hitelesítő okmánnyal kell rendelkeznie. Az ereklyetartón lévő viaszpecsétnek sértetlennek és azonosnak kell lennie az ereklye hitelességi bizonylatán lévő pecséttel. Az ereklye leírása latin nyelvű. Megtalálható magával az ereklyével együtt és a bizonylatán is.