Az imádság gyümölcse

„Feszíttessék meg bennünk az óember, hogy feltámadhasson bennünk az új ember. És imádkozzatok szüntelenül a halhatatlan lelkek üdvösségéért.” Ezt az ajánlást adta Boldog Mária Alfonza nővéreinek, hogy soha ne sajnálják a fáradságot és a kitartást. Egy szerzetesnővér alábbi tanúságtétele ennek világos bizonyítéka.

„Unokatestvérem, Ľudmila huszadik évéig hívőként élt. Katolikus családból származott, és a hit alapjait – ahogy mondani szokás – hozományként kapta. Úgy tűnt, hogy végig is viszi őket az életen. A hetvenes években azonban a rendszer előbb a »normalizáció«, majd a totalitárius rendszeré volt, és hívőként nem volt könnyű ellenállni a nyomásnak és az üldöztetésnek. Így volt ez Ľudmilával is. Miután elhagyta otthonát, új munkahelyén azonnal politikailag elkötelezte magát, és elfogadott vonzó ajánlatokat, amelyek boldog életet szavatoltak neki. Volt azonban egy feltétel: hogy mondjon le Istenbe vetett hitéről. És így belépett a kommunista pártba. Megfeledkezett vallásos életének fejlesztéséről, és sem férjét, sem gyermekeit nem vezette rá. Hiszen politikai karriert épített.”

„Számomra – írja a szerzetesnővér – a nehéz időszak ellenére fontos volt, hogy kibontakoztassam magamban a hit ajándékát, és kerestem a módját, hogyan léphetnék a lelki útra. Az út megtalálódott, és szerzetesnővér lettem, bár titokban. Természetesen napról napra imámmal kísértem az egész családot, és amikor megtudtam, hogyan áll Ľudmila ügye, őt és egész családját naponta Isten oltalmába ajánlottam. Fájdalommal éltem meg azt a pillanatot, amikor egy családi összejövetelen Ľudmila elmondta, hogy férjhez ment és gyermekei születtek, de szentségileg semmit sem rendezett – sem a házasságot, sem a gyermekek keresztelését, sem a bérmálást. Ez mélyen megsebzett, és felerősítettem imáimat érte, családjáért, Istenhez való visszatérésükért és a bűnbánat kegyelméért, mert a bűnbánat Isten ajándéka, nem az emberé. Egyedül Isten alakítja át az emberi szívet, és adja neki kegyelmét.

Csaknem 50 év telt el Ľudmila életében Isten nélkül. Súlyos betegségek kezdtek jelentkezni; bonyolult szívműtét következett egy szakklinikán. Mivel a kezelés elhúzódott, el kellett hagynia a klinikát, és végül beleegyezett, hogy katolikus kórházban is ápolják. Három másik beteggel osztozott a kórteremben, akik naponta magukhoz vették az Eucharisztiát. A nővér, aki az Eucharisztiát vitte a betegeknek, semmit sem sejtve odalépett Ľudmilához, csupán hogy megkérdezze, hogy van, és szeretne-e papot. A válasz nem volt, így a nővér kereszttel jelölte meg a homlokát. De nem ért véget ennyivel. Közösségének nővértársaival együtt kitartóan imádkozni kezdte a Boldog Mária Alfonzához szóló kilencedet a halhatatlan lelkek üdvösségéért, és így imát mondtak Ľudmiláért is. Állapota súlyos volt.

Néhány nappal később Ľudmila férje ott volt az ágyánál, de nem mutatott érdeklődést a betegek szentségei iránt súlyos beteg felesége számára. Három nappal később, vasárnap reggel Ľudmila állapota szemmel láthatóan romlott. Az osztályon ügyeletes nővérek egyike csak annyit jegyzett meg, hogy a halál várható. Mária, a betegápoló hangosan felkiáltott: „Akkor mégiscsak hívjunk hozzá papot!” Mivel vasárnap volt, ez nem volt olyan egyszerű. Ráadásul a kórházlelkész éppen azon a vasárnapon Ausztriába utazott, egy másik pap pedig azon a vasárnap délelőttön teljesen el volt foglalva más kórházakban.

Az Úrnak azonban készen volt a terve Ľudmila halhatatlan lelkének üdvösségére, mert Boldog Mária Alfonza hathatós közbenjárására meg akarta menteni ezt a lelkét hosszú lelki böjtje után. Az események gyorsan peregtek. A pap keresése közben egyikük nyugodtan válaszolt a telefonban: „Elintézem a dolgaimat és megyek.” És valóban eljött. Elkezdett foglalkozni Ľudmilával, ő pedig beleegyezett, hogy felvegye a bűnbánat szentségét, a betegek kenetét és az Eucharisztiát (útravalót). Kiszolgáltatta neki az utolsó szentségeket, és felkészítette az örökkévalóságba vezető útra.

Másnap unokatestvére bánattal telve sietett a beteg ágyához – nem tudva, mi történt Ľudmila ágyánál az előző napon. Látva gyorsan romló állapotát, csak sírt, mondván, hogy a halál már „a nyelvén van”, és mi lesz vele. Abban a pillanatban egy szerzetesnővér lépett a kórterembe, szentáldozást hozva. Amikor elmondta az unokatestvérnek, hogy Ľudmila már felvette az utolsó szentségeket, az unokatestvér az örömtől szólni sem tudott. Csak nagyon sokára mondta: „Isten türelmes és irgalmas! Köszönöm, Mária Alfonza Anya, közbenjárásodat és azt, hogy meghallgattál minket.” Nem sokkal ezután a beteg Ľudmila, arcán békével, visszaadta halhatatlan lelkét Teremtőjének, hogy az utolsó napon új életre támassza fel őt önmagával.”

2020. május – A járvány és mi

Amikor beléptünk a 2000-es szentévbe, amikor egyúttal a harmadik évezredbe is beléptünk, már a technikai fejlődés és az információs technológiák korában éltünk. E világ hatalmasai egyre biztosabbak voltak abban, hogy mindent kézben tartanak. Akik ésszerűen gondolkodtak, tudatában voltak, hogy a csaknem minden területen zajló globalizáció mégis veszélyeket hoz magával – ökológiai, klimatikus és így tovább. És bekövetkezett. Úgyszólván egyik estéről a másik reggelre láthatatlan ellenség – a Covid-19 koronavírus – veszélyében találtuk magunkat, amelyben keressük a módot, hogyan éljük túl, hogyan segítsünk, hogyan legyünk közel az érintettekhez, de mindenekelőtt hogyan öntsünk beléjük reményt. A korlátozásokat enyhítik, az élet látszólag visszatér a rendes kerékvágásba, de a megszorítások, mindenekelőtt a higiéniaiak, továbbra is érvényben vannak. Néhány hónapra visszatekintve úgy ítéljük meg, hogy a félelem és a bizonytalanság mellett áldott idő és nagy iskola is volt számunkra. Tanultuk az egyszerű életet. Megtanultunk korlátozásokkal és intézkedésekkel élni. Az emberek, különbségtétel nélkül, figyelmesebbek voltak egymás iránt és mindenekelőtt egységesebbek. Gyakran szó nélkül segítettek, nem tiltakoztak, alkalmazkodtak. A jól ismert országokból érkező hírek a fertőzöttek és halottak komor statisztikáinak számait hozták. Együttéreztünk a betegekkel és a gyászolókkal. A legnagyobb bizalommal csatlakoztunk estéről estére lélekben vagy a TV Lux által a pálos testvérekhez a sasvári nemzeti kegyhelyen, és kértük a Hétfájdalmú Szűzanya közbenjárását, hogy Isten könyörüljön az egész beteg világon és mentse meg azt.

Napközben a kórházban dolgoztunk, és hallgattuk a körülöttünk lévő emberek hangját is. Őket és kéréseiket beleillesztettük a halhatatlan lelkek üdvösségéért Boldog Mária Alfonza Eppingerhez – nemrég boldoggá avatott alapítónőnkhöz – szóló kilenced buzgó imádságába.

Május elején zarándoktársam, Katka kívánságára, akit Lourdes-ba kísértem, egészen konkrét kérést helyeztünk a kilenced imádságába. A kérés több mint sürgető volt. Az egész családot lesújtotta a Covid-19 koronavírus: Katkát, férjét, lányát és legfőképpen a szüleit. Kórházi kezelés következett a vörös zónában, a fertőző osztályon, szigorú higiéniai intézkedések mellett. Állapotuk napról napra romlott. Nőtt az életükért való aggodalom. Telefonon már nem tudtak kommunikálni. Csak az osztály személyzete jelentette, hogy súlyos a helyzet. A családból már senki sem látogathatta, vigasztalhatta vagy búcsúzhatott el tőlük.

Azonnal elkezdtük a kilencedet a halhatatlan lelkek üdvösségéért. Május 1-je volt, és napról napra folytattuk a gyógyulás reményében. Vasárnap – a kilenced utolsó napján –, május 9-én Katka jelentkezett, és örömteli hangon melegen megköszönte az imádságot, mert meg volt győződve arról, hogy Boldog Mária Alfonza közbenjárásának ereje segített. Mi meg voltunk győződve arról, hogy szülei túl vannak a nehezén, és hogy ezért ad hálát. Katka azonban bejelentette, hogy éppen azon a május 9-én az Úr magához szólította édesapját. Hozzátette, hogy amikor állapota romlott, és az orvos látta, hogy hozzátartozói közül már senki sem fogja meglátogatni, az a gondolata támadt, hogy papot hív, hogy kiszolgáltassa neki a betegek kenetének szentségét és az útravalót az örökkévalóságba vezető útra. Tudjuk, hogy ez minden tekintetben kockázatos volt. De szigorú higiéniai és biztonsági intézkedéseket betartva a pap habozás nélkül eljött, kiszolgáltatta az édesapának az utolsó szentségeket, és felkészítette őt utolsó útjára. Sok év után. Csodálatos kegyelem.

Katka így folytatta: Ami történt, kifejezhetetlen, nincsenek rá szavak! Isten hatalmas, Isten nagy, Isten mindenható! És az ember csak hálát adhat a szívében egy meg nem érdemelt kegyelemért. Sem az orvos, sem a pap nem volt köteles megtenni – csaknem mindenre felmentés vonatkozott –, de cselekedtek, és szeretetből cselekedtek.

Amikor megkérdezzük, mire tanított minket a járvány, a válasz egyszerű. Hősiességre is tanított – az egészségügyi dolgozókét, a papokét és a jóakaratú emberekét. Az emberi korlátok ellenére.

Isten úgy rendezte a dolgokat, hogy meggyőzzön minket: érdemes az evangélium szerint élni: „Kérjetek és kaptok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek” – az örökkévalóság ajtaját is.

2018 áprilisában elő kellett készíteni Isten tiszteletreméltó szolgálója, Mária Alfonza Eppinger anya ereklyéit a boldoggá avatására (a boldoggá avatás 2018. szeptember 9-én történt). Rendkívüli és egyedülálló esemény volt mindazok számára, akik a boldoggá avatás ünnepét készítették elő. Maga a boldoggá avatásra váró jelölt – Mária Alfonza Anya – is készült, mintha alkalomra várna, hogy közbenjárjon a mennyei Atyánál azokért, akik ezekben a rendkívüli pillanatokban kérik őt. Az ereklyék előkészítésén dolgozók között volt Luciano állandó diakónus is, akinek nagy tapasztalata volt az ereklyék előkészítésében, és tudta, milyen rendkívüli lehetőség ez – megérinteni egy boldoggá avatásra váró jelölt csontjait.

Luciano így ír tanúságtételében:

„Mielőtt Franciaországba, az oberbronni anyaházba indultam volna, elmentem elbúcsúzni barátomtól, Angelótól, aki orvos és egy klinika osztályvezetője, és elmondtam neki, hogy egy új jelölt boldoggá avatásához megyek ereklyéket előkészíteni. Angelo doktor nős, éveiben és mindenekelőtt pályáján előrehaladott ember, aki a betegek közötti szakmai munkája mellett egyre növekvő vágyat táplált magában, hogy állandó diakónus legyen, és így még inkább szolgálja az Egyházat, a szentségek kiszolgáltatásával is, különösen a betegeknek és a szenvedőknek. Ezért teológiai tanulmányokra gondolt. Mivel ez nagyon komoly lépés, Angelónak szüksége volt felesége, Anastasia – szintén orvos – beleegyezésére. Alkalmas pillanatban Angelo örömmel osztotta meg vele vágyát. De olyan reakcióba ütközött, amelyre nem számított. Anastasia kategorikusan elutasította a teológiai tanulmányokat és az állandó diakónussá válás vágyát. Számára, aki örült férje szakmai és karrierbeli előrehaladásának, ez szóba sem jöhetett, hiszen Angelo csak nem sokkal korábban lett osztályvezető egy tekintélyes milánói klinikán, és így féltette a karrierjét. A teológiai tanulmányokat, a diakónusszentelést és a diakónusi szolgálatot az Egyházban „a karrierjét fenyegető veszélynek” látta. Angelo őszintén szerette feleségét, de hívőként nem számított ilyen reakcióra. Az elutasítás mélyen megsebezte. Nem maradt más hátra, mint hogy imádságban ismét Isten segítségét és világosságát kérje a szentek közbenjárására.

Egy idő múlva Angelo ismét megpróbálta rábeszélni Anastasiát, és kérte, hogy adja beleegyezését döntéséhez. Anastasia válasza egyre elutasítóbb volt. Időre volt szükség. Angelo nem adta fel, és minden kedvező pillanatot kihasznált, hogy beszéljen vele, de hiába. Azután eljött a nap, amikor elmondtam Angelónak, hogy Franciaországba indulok ereklyéket előkészíteni, mert Strasbourgban Mária Alfonza Eppinger anya boldoggá avatását készítik elő – azét, aki nagyon tisztelte a papokat, lelkileg vezette és imádkozott értük. Amikor Angelo meghallotta, milyen kegyelemben lesz részem, hogy megérinthetem a leendő boldog csontjait az ereklyék előkészítése közben, nagy bizalommal és reménnyel bízta rám azt a vágyát, hogy diakónus lehessen. Mindenekelőtt az új jelölt, Mária Alfonza elé tárta kérését, hogy járjon közben Isten trónja előtt felesége, Anastasia érdekében, hogy adja beleegyezését. Abban a pillanatban Angelo hitt a szentek közbenjárásában, és nem adta fel, az akadályok és felesége elutasítása ellenére sem. Ráadásul nem haragudott rá, és nem tett neki szemrehányást; egyszerűen imádkozott érte, és most a boldoggá avatásra váró jelöltre, Mária Alfonza Anyára bízhatta az érte szóló kérést. Családapaként és egyúttal állandó diakónusként én tudtam a legjobban megérteni Angelót, azt, amin keresztülment, és hogy mennyire fontos volt neki, hogy valaki segítsen neki ezen az úton, amelyet magam már bejártam.

A Mária Alfonza anya ereklyéin Oberbronnban végzett többnapos munka során mély összeszedettségben dolgoztam az ereklyékkel. Mindenekelőtt, amikor beesteledett, egyedül maradtam abban a helyiségben, ahol az ereklyék voltak, és késő éjszakáig imádkoztam ott, kérve közbenjárását Anastasiáért, hogy egyezzen bele Angelo diakónusszentelésébe. Másnap az oberbronni anyaház nővérközösségét is megkértem, hogy imádkozzanak erre a szándékra. Néhány napon át felerősítettük kéréseinket Mária Alfonza anya közbenjárásáért, hogy Angelo vágya valósággá váljék, és hogy az Egyház szolgálata által elérje áhított célját – az állandó diakonátus felvételét.

A hét végén az ereklyéken végzett munkát ünnepélyes szentmisével zártuk az egyházmegye érsekével, és ezen a szentmisén is elhelyeztük kérésünket Anastasiáért, hogy adja meg Angelónak beleegyezését, abban a reményben, hogy az imádság dinamikus erő, és átalakítja az ember elméjét és szívét.

Később érdekes dolgot tudtam meg: hogy az ereklyék előkészítésének idején Angelo észrevette, hogy már nemcsak ő nyugtalan, hanem Anastasia még inkább az. Csend szállt a családjukra, és Angelo is, Anastasia is elhallgatott. A csendet Anastasia törte meg, amikor egy reggel felébredt, odament Angelóhoz, és röviden bejelentette neki: »Megvan a beleegyezésem, elkezdheted a teológiai tanulmányokat és diakónus lehetsz. Azt akarom, hogy boldog légy!« Angelo számára ezek olyan szavak voltak, amelyek abban a pillanatban többet nyomtak a latban, mint a világ minden aranya. Őszintén megköszönte feleségének… és Boldog Mária Alfonzának is, mert nem kételkedett közbenjárásának erejében.

Telik az idő, és Angelo közeledik áhított céljához. Befejezi teológiai tanulmányait, amelyek teljes derűvel és örömmel haladnak a diakónusszentelés felé, amelyet Angelo egész családja hálával vár a következő, 2021-es évben.”

Luciano így folytatja tanúságtételét:

„Boldog Mária Alfonza Anya – Angelo nagy közbenjárója – járjon közben továbbra is érte és mindenekelőtt családjáért. Közbenjárása hozzon az Egyháznak sok szent hivatást – papit, diakónusit és szerzetesit – Isten népének javára, az üdvösség evangéliumának hirdetésére és minden halhatatlan lélek megmentésére, amely oly közel állt Boldog Mária Alfonza szívéhez. Legyen ez a tanúságtétel is Isten dicsőségére és szentjeinek és boldogjainak tiszteletére, és bátorítás sokak számára, akiknek akadályokat kell leküzdeniük! Isten nagy, bízzunk benne!”

„Legyetek bátrak! Isten veletek van…” Ezekkel a szavakkal bátorította Boldog Mária Alfonza nővéreit és mindazokat, akik szenvedtek, és úgy érezték, hogy szenvedésükkel és fájdalmukkal hosszú útra kell indulniuk, és reményben kell élniük a maguk korának reménytelensége ellenére – és ezt teszi ma is. Így élte meg ezt Martin is; ő EZ MÉG NEM A VÉG címet adta történetének, amikor elküldte tanúságtételét Boldog Mária Alfonza posztulációjának a nehéz helyzetében tapasztalt közbenjárásáról. Hisszük, hogy bátorítani fog mindenkit, aki elolvassa e sorokat…

Martin így ír: „Az én történetem 2017 júliusának elején kezdődött. Kezdődött a nyár, és alig egy hónappal korábban örömmel ünnepeltük az egész családdal együtt kislányunk, Anna ötödik születésnapját. Fáradtnak kezdtem érezni magam, és június utolsó napjaiban annak tulajdonítottam, hogy többet kezdtem sportolni. Az erős éjszakai izzadást a meleg éjszakákkal magyaráztam.

Mivel Ostravában élek, úgy döntöttünk, hogy a hétvégére Szlovákiába megyünk a szüleimhez. Este, megérkezés után annyira fáradt voltam, hogy nem tudtam még leülni és beszélgetni sem a szüleimmel, hanem le kellett feküdnöm. A következő napokban emelkedett hőmérséklet is társult hozzá. Szüleim, akik egész életükben orvosként szolgálták az embereket, reagáltak feleségem egészségem miatti aggodalmaira. Másnap reggel vért vettek tőlem, és elküldték vizsgálatra a turócszentmártoni kórházba. Nem sokkal dél után megszólalt a telefon a turócszentmártoni kórházból azzal a hírrel, hogy nem néz ki jól, és valószínűleg a betegség heveny formájáról van szó. Állítólag mindent elintéztek, és este vártak az ostravai hematoonkológiai osztály felvételi ambulanciáján. Így gyorsan összecsomagoltunk, és elindultunk vissza Ostravába. Este az ostravai klinikán, az orvossal egyeztetve lehetőséget kaptam, hogy még egy éjszakát otthon töltsek a családommal. Abban a pillanatban még nem sejtettem, hogy nagyon hosszú időre ez lesz az utolsó.

Az első körülbelül húsz nap kemoterápia után jó hírt kaptam: a heveny betegséget visszaszorították, és időt nyertem. De találnom kellett valakit, aki olyan ajándékot ad nekem, amelyről soha nem is álmodtam. Alkalmas csontvelő-donort kerestek. Azután olyan időszak jött, amikor felváltva lehettem a családommal és voltam újra kórházban. A kezelés további szakaszai következtek. És biztató hír is érkezett – találtak megfelelő donort, Lengyelországból. A szeretett Szentatya, II. János Pál, nagy pártfogóm és barátom országából.

A csontvelő-átültetésre való várakozás közben újabb nagy megpróbáltatás jött. Nem éreztem jól magam, és állapotom jelentős romlása után reggel mentő vitt kórházba. Abban a pillanatban még nem tudtam, hogy testem vérmérgezéssel küzd. A legszűkebb családom azonban tudta. Több mint 600 ember – beteg zarándokok, akik azon a napon vonattal utaztak Lourdes-ba – imádsága után javulás állt be. Az összes összefüggést csak később, idővel tudtam meg. Miután szüleim visszatértek a betegek lourdes-i zarándoklatáról, kezembe került Mária Alfonza Eppinger anya képe, amelyet szüleim Lourdes-ban kaptak ajándékba egy szerzetesnővértől. Addig nem ismertem Mária Alfonza Anyát. Az átültetés előtt Mária Alfonza Eppinger anyát is kértem, más közbenjárók mellett, különösen jó kimenetelért, utána pedig a további kezelés és a lábadozás jó lefolyásáért, azzal az ígérettel, hogy ha különleges gyógyulási kegyelmekben részesülök, tanúságot teszek róla.

Telt az idő, és közeledett a prágai csontvelő-átültetés időpontja. Néhány nappal az elutazás előtt sok év után megkaptam a bűnbocsánatot a bűnbánat szentségében, az Eucharisztiát és a betegek kenetét is. Így felvértezve nagyon agresszív kezelésen estem át Prágában (erős kemoterápia és több ciklus teljestest-besugárzás) magára az átültetésre való felkészülésként. November utolsó napján azután reggeltől vártuk a szállítmányt. Egy futár hozta a „reményt” Varsóból. Este megkaptam ezt a „reményt” csontvelő formájában a vénáimba. Azután jött a várakozás. Körülbelül húsz nap múlva eljött az átültetési központ orvosa a hírrel, hogy megjelent az első „fecske” – az új vérképzés első vérsejtjei. Eljött a karácsony, amelyet a családommal töltöttem, de csak Skype-on keresztül összekötve. Szokás szerint érintetlenül hagytam az asztalon a kórházi vacsorát, és hallgattam a kórházi folyosóról felhangzó énekeket. Néhány nappal később jött az indulás HAZA. Azután több mint egy évnyi gyakori ellenőrzés és nagy korlátozás az egész családnak. Immunitásomat szándékosan el kellett nyomni. Az év végén összeszedtem a bátorságomat, hogy templomba menjek. Nagyon sokat segített, hogy a plébánián, jó emberek közösségében befogadtak.

Ma elmondhatom, hogy a megterhelő előkészítés, valamint maga a csontvelő-átültetés csak kisebb nehézségekkel zajlott le, amelyek szó szerint elhanyagolhatók azokhoz a lehetséges szövődményekhez képest, amelyek rendszerint kísérhetik ezt a beavatkozást. Ma, amikor ezeket a sorokat írom, több mint 1000 nap telt el az átültetés óta, és hiszem, hogy – a mostanra boldoggá avatott Mária Alfonza hathatós közbenjárásának is köszönhetően – minden rendben van. A leukémia kimutathatatlan, és a lábadozás folyamata csak minimális nehézségekkel halad. Életünk újra visszatér a rendes kerékvágásba… vagy inkább nem tér vissza egészen; más, mint volt, és azt gondolom, ez jó dolog. Olyan idő ez, amelyet ajándékba kaptunk a jó Istentől. Egyetlen gondom, hogy el ne tékozoljam. Ezért kérek nagyon imádságot; nagy szükségünk van rá. Az én történetem arról szól, hogyan kerülhet valaki teljes egészségből egy pillanat alatt olyan diagnózisú emberek közé, amelyről azelőtt szorongás nélkül olvasni sem tudott. Arról, hogy terveket szőni az életben rendben van és szükséges, de nem jó túlságosan ragaszkodni azokhoz a tervekhez. De mindenekelőtt arról, hogyan tud a jó Isten mindent megváltoztatni és jóra fordítani. Tudom, hogy Isten a jó végkifejletek Istene. És így azok a helyzetek, amelyekben jelenleg nem néznek ki jól a dolgok, csak azt jelentik: ez még nem a vég.

Tisztelettel, hálával és imádságot kérve, Martin.”

A hit dinamikus erő, és Isten megmutatja hatalmát, és bizalomra bátorít minket, hogy ő a mi Atyánk életünk minden helyzetében. Ilyen tanúságtétel, amely tele van mély hittel és rendíthetetlen bizalommal a Magasságbeli hatalmában, a mostanra boldoggá avatott alapítónőnk, Mária Alfonza anya erős közbenjárása által, testvérkongregációnk, a Megváltó Nővérei Kongregációja egy jelöltjének tanúságtétele is a távoli Tanzániából, amelyet meg akarnak osztani velünk. Klaudia jelölt így ír:

„2016. augusztus 7-én beleestem egy vízzel teli tartályba. A tartály 5,5 méter mély és 5 méter széles. Én 170 centiméter magas vagyok, és nem tudok úszni. Bár körülbelül egy órát töltöttem a tartályban, megmenekültem. Hogyan történt? Kukoricakeményítőt szárítottunk a tartály megerősített fedelén. Amikor az ebédlőbe jöttünk enni valamit, hamarosan kiderült, hogy esni fog. Elmentünk a raktárba vasrácsokért, hogy letakarjuk a tartály fedelén száradó kukoricakeményítőt. Négyen voltunk. Két rácsot vittünk, tehát két jelölt vitt egy rácsot. A másik három jelölt Anastasia, Rita és Irena volt. Én Anastasiával vittem egy rácsot. Letakartuk a keményítőt. Amikor visszafelé indultunk, ráléptem a fedélre azon a helyen, ahol van egy nyílás, amelyen át vizet merítünk a tartályból. A fedél elmozdult, és rájöttem, hogy zuhanok a tartályba. Az első gondolatom az volt, hogy ezt nem élhetem túl, és hogy meghalok, mert – ahogy mondtam – nem tudok úszni, és a tartály tele volt vízzel. A tartály falai simák voltak, kapaszkodó nélkül. Ilyen gondolatokkal zuhantam, amíg a vízzel teli tartály fenekén nem találtam magam. Körülbelül 30 percig maradtam a fenéken, azzal a gondolattal foglalkozva, hogy ez az én végem. Egy idő múlva észrevettem egy égő fáklyát, amellyel fentről világítottak le, amint a tartályt vizsgálták, sőt hallottam emberi hangokat is kívülről, amint kiáltoztak: »Klaudia, Klaudia!« Egyesek sírtak, azt gondolva, hogy már halott vagyok. A fáklya fényénél megpillantottam egy rövid, körülbelül 3 méter hosszú létrát, amelyet valaki beeresztett a tartályba. De a létra messze volt tőlem. Miután megpróbáltam elérni, próbáltam felállni, és azt sem tudom, hogyan kaptam el, de többször is kicsúszott a kezemből. Még egyszer megpróbáltam, abban a reményben, hogy elkapom. Amikor sikerült, erősen megfogtam, és jelölttársaim elkezdtek kihúzni vele a vízből. Hirtelen azt éreztem, hogy egy kéz nyúl felém. Az egyik körülállóé volt, akik segíteni próbáltak nekem. Utolsó erőmet összeszedve megragadtam a felém nyújtott kezet, és az kihúzott a vízből. A tartály melletti földön állva hitetlenkedve ellenőriztem, rendben vagyok-e. Azt tapasztaltam, hogy nem hallok, és hogy bedugult a fülem. Jelölttársaim az ebédlőbe vittek, ahol jelezték, hogy feküdjek le, hogy elsősegélyt nyújthassanak, mivel fuldokoltam. Erősen nyomták a kezükkel a hasamat, de nem volt ott víz, így nem volt mit felhoznom. Elmondtam nekik, hogy egyáltalán nem nyeltem vizet. Azután a szobámba vittek, ahol átöltöztem, hogy visszatérhessek a tevékenységeimhez. Visszamentünk az ebédlőbe elmosogatni.

Amikor elmosogattunk, elmentünk a templomba hálát adni Istennek ezért a nagy csodáért, amelyet bennem művelt. Este lefeküdtem, és reggelig aludtam. Az egyetlen dolog, ami nyugtalanított, az a gondolat volt, hogyan jutottam ki a vízzel teli tartályból. Reggel az igazgató kórházba vitt, hogy orvos vizsgáljon meg, de ő csak megerősítette, hogy semmi bajom.

Még egy fontos információt szeretnék hozzáfűzni. 2016. július 10-én, vagyis néhány nappal azelőtt, hogy a tartályba estem volna, regionális elöljárónk, M. Tadea Mpanda CSR nővér bejelentette regionális házunk templomában, hogy minden pénteket kongregációnk alapítónőjének, Mária Alfonza Eppinger anyának szóló imádságnak szentelünk, aki életében Jézus szenvedéséről és a megváltás titkáról elmélkedett, és fáradhatatlanul segítette a betegeket. Bejelentette, hogy egy csodára van szükség ahhoz, hogy alapítónőnket az Egyház boldoggá nyilvánítsa. 2016. július 15-én, pénteken kezdtünk imádkozni, és 2016. augusztus 7-én menekültem meg. Hiszem, hogy ez a csoda Isten hatalmából, alapítónőnk, Mária Alfonza anya közbenjárására történt, mert nem sokkal azután történt, hogy regionális elöljárónk bejelentette, imádkozzunk csodáért, hogy alapítónőnket boldoggá nyilvánítsák.

Ezt megelőzően a tanzániai régióban soha nem imádkoztunk közösségben Mária Alfonza anya boldoggá avatásáért. Ez volt az első alkalom, és Isten azonnal alaposan próbára tett minket, hogy lássa, hiszünk-e neki.”

A ti Klaudiátok, 2016. augusztus

Elise Rico de Zamar (San Salvador de Jujuy, Argentína) által lejegyzett tanúságtételek:

„Egyszerű keresztény édesanya vagyok, és férjemmel együtt olyan iskolát kerestünk gyermekeinknek, amely hitben neveli őket, és azok a keresztény elvek vezérlik, amelyek szerint családunk él. Keresésünk során meglátogattuk a Szent Borbála Iskolát is. Már az iskolába lépve békés és jó légkört éreztünk. Azonnal tudtuk, hogy ez lesz három gyermekünk nevelésének helye, akik valóban ott kezdték meg tanulmányaikat. Minden nap imádsággal kezdődött, és fokozatosan megismerkedtek Isten tiszteletreméltó szolgálója, Mária Alfonza anya, az iskolát vezető szerzetesnővérek kongregációja alapítónőjének életével is. Sőt, a gyermekek gyorsan megjegyezték, hogy a mindennapi helyzetekben Mária Alfonza anyától kell segítséget kérniük, különösen egy nehéz tantárgyból írt dolgozat előtt. Amikor a gyermekek iskolából hazatérve egyenként mindezt elmondták nekem, elgondolkodtam rajta, és én is kérni kezdtem napközben Mária Alfonza anya közbenjárását Istennél. Meg voltam győződve arról, hogy a mennyben közbenjár értünk, a gyermekekért és a fiatalokért. Egy napon legidősebb lányom, Anna Clara felfedezte, hogy ciszta van a szemében. Muñoz doktor, a kiváló sebész látogatása után, a diagnózis felmérését követően többek között azt tanácsolta, hogy ne nyúljunk a szemhez, mert veszélyes. Megijedtem. Éjszaka nem tudtam aludni, és Mária Alfonza anya segítségét hívtam, amíg teljesen kimerülve, nem sokkal reggel előtt el nem szenderedtem. Másnap, amikor felébresztettem Anna Clara lányomat, a szeme tiszta volt! Teljesen megdöbbentem, és többé nem kételkedtem ennek a csodálatos Anyának a segítségében. Hálából úgy éreztem, hogy terjesztenem kell a tiszteletét mindenütt magam körül – a családban, a barátok és ismerősök között.”

A közös imádság ereje

„Egy nálunk tett látogatása során barátnőm, Graciela Reinhold nehéz keresztjét osztotta meg velem. Lánya, Paola drogozott, és ő nem tudta, mitévő legyen. Ráadásul az orvosok megállapították, hogy Paola terhességének hatodik hónapjában van… Paola nem vett tudomást arról, hogy gyermeket vár, és tovább élte „a maga életét” a barátaival. Ultrahanggal az orvosok megállapították, hogy a gyermek torzult, hogy mérete nem felel meg a terhesség hatodik hónapjának, és hogy ciszták vannak rajta. Paola orvosi felügyelet alatt maradt. A következő vizsgálaton megállapították, hogy a gyermek testének alsó részén lévő ciszták növekednek, és műtétre lesz szükség, ami Paola és gyermeke számára egyaránt nagyon veszélyes. Mindkettejük élete kockán forgott. Ekkor a fiatal Paola nagyon bűnösnek érezte magát, mert kezdte felfogni, mekkora fájdalmat okozott magának, gyermekének és szüleinek. Graciela barátnőmmel folytatott bizalmas beszélgetés után azonnal azt javasoltam neki, hogy kezdjük el kérni Isten tiszteletreméltó szolgálója, Mária Alfonza anya közbenjárását Paoláért és gyermekéért. Adtam neki egy képet Mária Alfonza anyáról a közbenjárásáért mondott imádsággal, bízva abban, hogy Mária Alfonza anya annál inkább megért minket, édesanyákat. A terhesség alatt Paola olyan nagy szorongást élt át, hogy még nevet sem választott gyermekének. A prognózis egyre rosszabb lett, és így nem is hitte, hogy a gyermek egyáltalán megszületik. Az igazság az, hogy a várakozás e napjai voltak a legrosszabbak a fiatal nő életében. Nagyon rosszul érezte magát, és nem tudta, mit tegyen. Eljött a szülés napja, 2011. október 17. Az orvosok császármetszés mellett döntöttek. Azon a napon nagy élő láncot alkottunk együtt imádkozó emberekből. Mindannyian kértük Isten tiszteletreméltó szolgálója, Mária Alfonza anya közbenjárását Paoláért és gyermekéért, mert az orvosok – a rendszeres ultrahangvizsgálatok alapján – azt állították, hogy a gyermek fogyatékos lesz. Mindenki meglepetésére azonban a gyermek teljesen egészségesen született, 2750 gramm súllyal és 51 centiméter hosszúsággal. Az orvosok nem hittek a szemüknek. Paola számára nagy égi ajándék volt, és lányát Solange-nak nevezte el. Két nappal később az orvosok ultrahanggal megvizsgálták a kis Solange-ot, és megállapították, hogy a három hónapnyi ultrahangvizsgálat során jelzett prognózisok nem igazolódtak be. Még több napon át gondosan figyelte a kis Solange-ot számos szakorvos, és nem hittek a szemüknek. Csoda volt! Paola csak később tudta meg, hogy édesanyja egy tágabb emberi körrel együtt a legbuzgóbban imádkozott érte és gyermekéért, és közösen kérte Isten tiszteletreméltó szolgálója, Mária Alfonza anya közbenjárását Istennél. Paola eleinte úgy értette, hogy Mária Alfonza anya még él és a Szent Borbála Iskolában dolgozik, és meg akarta látogatni. Amikor megtudta, hogy addigra boldoggá avatásra váró jelölt volt, még erősebben kezdte kérni őt. Máig érzi élő jelenlétét a saját életében és lánya, Solange életében. Elhagyta korábbi életmódját, és imádkozni kezdett, hogy jól nevelhesse fel lányát. Hála Istennek és Isten tiszteletreméltó szolgálójának, Mária Alfonza anyának, a kis Solange jó egészségnek örvend. Paola és az egész család, valamint ismerőseik is nagyon szeretik. Paola tudatában van annak az esélynek, amelyet Isten adott neki Solange születésével, ezért mindenkit arra kér, hogy imádkozzanak továbbra is.”

2010. január 2. – Meghallgatott imádság a fiam ügyében

Az az időszak, amelyet éppen átéltem, az egyik legrosszabb és szorongással teli volt. Egyetlen fiam, orvos, aki mindig szorgalmas és megbecsült volt, egy kutatóintézetben töltött sikeres munkaidőszak után váratlanul elvesztette állását. Úgy tűnt, semmi komoly nem történt, és minden hamarosan megoldódik, mert több ígéret is volt új állásra – valóban szakember a maga területén.

De múltak a hónapok, és semmi sem történt. A fiam a kimerülés szélére került; még pszichológus segítségére is szüksége volt.

Ezen a hosszú időszakon át naponta imádkoztam, minden jól ismert szentet és drága elhunytjainkat is kérve, hogy segítsenek neki kiutat találni ebből a nehéz helyzetből. De semmi sem történt, és elégedetlenné és csalódottá váltam. További hónapok teltek el, tele félelemmel.

A helyzet november első napjaiban változott meg, amikor szicíliai rokonaimmal elmentem gyönyörű római Falakon Kívüli Szent Pál-bazilikánkba. Rokonaim, látva nehéz helyzetemet, nem akartak terhelni. De meggyőztem őket, hogy szívesen elkísérem őket. Késő délután érkeztünk a bazilikához. Már zárva lévőnek tűnt. De találtunk egy nyitva maradt ajtót – az oldalkapu volt.

A bencés atyák éppen a vesperást imádkozták, néhány nővér segédletével – amit csak utólag tudtam meg. Eleinte tényleg nem értettem, mi folyik ott, ezért magyarázatot kértem a jelen lévő nővérektől. A magyarázat után az egyik nővér adott nekem egy szórólapot alapítónőjükről, Mária Alfonza Eppinger anyáról.

Azelőtt soha nem hallottam ezt a nevet, és semmit sem jelentett nekem, de a fényképe azonnal megragadott: komoly, merész, határozott és ugyanakkor jóságos tekintete rögtön bátorságot adott nekem. Abban a pillanatban észrevettem az utolsó oldalon a kegyelmek elnyeréséért mondandó imádságot is.

Hazatérve még aznap este félretettem minden mást, és imádkozni kezdtem, azzal a szándékkal, hogy kilenc napon át folytatom, kérve Mária Alfonza anyát, mint édesanyát, hogy járjon közben fiam bajaiban. Így buzgón imádkozva a harmadik vagy negyedik napon jött a hír, hogy fiam munkába állhat. Többé nem kételkedtem a fentről jövő kegyelemben. Köszönöm Mária Alfonza anyának és minden szentnek!

Minden este folytatom imádságomat Mária Alfonza anyához, aki időközben bizalmasommá vált kis és nagy bajaimban, amelyektől nem vagyok megkímélve az életben.

Köszönetet mondok minden nővérnek is, akik a szenvedőknek szentelik magukat, és örülni fogok minden új hírnek drága Mária Alfonza anyátokról.

Elvira Rubino, Róma

„A Szűz Máriába vetett bizalom égi kegyelem, amelyet szüntelenül kérnünk kell. Bárcsak elmondhatnám mindenkinek, mekkora bizalommal kell az Istenanyához fordulniuk, és mekkora buzgósággal kell közbenjárniuk értük imáikban, hogy segítséget nyerjenek Istentől.” Boldog Mária Alfonza 170 évvel ezelőtt mondta ezeket a szavakat, és ezek fejezik ki legnagyobb vágyát: a szentséget és a mennyországot. Ezek a szavak ma sem veszítettek időszerűségükből, mert mi is vágyunk arra, hogy Szűz Máriával együtt munkálkodjunk önmagunk és a világ megszentelésén, október hónapban a szentolvasó imádkozása által is.

Különösen akkor, amikor aggodalommal, bizonytalansággal és félelemmel teli időt élünk. Elég, ha az ember készségét mutatjuk a meghallgatásra és a közelségre, ahogyan Elvira esetében is történt, aki így ír:

Az az időszak, amelyet éppen átéltem, az egyik legrosszabb és szorongással teli volt. Egyetlen fiam, orvos, aki mindig szorgalmas és megbecsült volt, egy kutatóintézetben töltött sikeres munkaidőszak után váratlanul elvesztette állását. Úgy tűnt, semmi komoly nem történt, és minden hamarosan megoldódik, mert több ígéret is volt új állásra – valóban szakember a maga területén.

De múltak a hónapok, és semmi sem történt. A fiam a kimerülés szélére került; még pszichológus segítségére is szüksége volt.

Ezen a hosszú időszakon át naponta imádkoztam, minden jól ismert szentet és drága elhunytjainkat is kérve, hogy segítsenek neki kiutat találni ebből a nehéz helyzetből. De semmi sem történt, és elégedetlenné és csalódottá váltam. További hónapok teltek el, tele félelemmel.

A helyzet október első napjaiban változott meg, amikor szicíliai rokonaimmal elmentem gyönyörű római Falakon Kívüli Szent Pál-bazilikánkba. Rokonaim, látva nehéz helyzetemet, nem akartak terhelni. De meggyőztem őket, hogy szívesen elkísérem őket. Késő délután érkeztünk a bazilikához. Már zárva lévőnek tűnt. De találtunk egy nyitva maradt ajtót – az oldalkapu volt.

A bencés atyák éppen a vesperást imádkozták, néhány nővér segédletével – amit csak utólag tudtam meg. Eleinte tényleg nem értettem, mi folyik ott, ezért magyarázatot kértem a jelen lévő nővérektől. A magyarázat után az egyik nővér adott nekem egy szórólapot alapítónőjükről, Mária Alfonza Eppinger anyáról.

Azelőtt soha nem hallottam ezt a nevet, és semmit sem jelentett nekem, de a fényképe azonnal megragadott: komoly, merész, határozott és ugyanakkor jóságos tekintete rögtön bátorságot adott nekem. Abban a pillanatban észrevettem az utolsó oldalon a kegyelmek elnyeréséért mondandó imádságot is.

Hazatérve még aznap este félretettem minden mást, és imádkozni kezdtem, azzal a szándékkal, hogy kilenc napon át folytatom, kérve Mária Alfonza anyát, mint édesanyát, hogy járjon közben fiam bajaiban. Így buzgón imádkozva a harmadik vagy negyedik napon jött a hír, hogy fiam munkába állhat. Többé nem kételkedtem a fentről jövő kegyelemben. Köszönöm Mária Alfonza anyának és minden szentnek!

Minden este folytatom imádságomat Mária Alfonza anyához, aki időközben bizalmasommá vált kis és nagy bajaimban, amelyektől nem vagyok megkímélve az életben.

Köszönetet mondok minden nővérnek is, akik a szenvedőknek szentelik magukat, és örülni fogok minden új hírnek drága Mária Alfonza anyátokról.

A ti Elvirátok, 2009. szeptember

Gyermekkorom óta nagyon sovány, törékeny alkatú voltam, később pedig tachikardiát állapítottak meg nálam. 1968-ban az onkológiai osztályon feküdtem, mert csomókat találtak a pajzsmirigyemen. Sugárkezelésen kellett átesnem. Orvosi felügyelet alatt kellett volna maradnom, de az egészségügyi dokumentációm állítólag elveszett, és nem foglalkoztam tovább vele. A tachikardia azonban továbbra is gyötört; szédülési rohamaim voltak, ezért Trimepranol nevű gyógyszert írtak fel nekem. Ezzel a gyógyszerrel csaknem 38 évig rendben tartottam az egészségemet. 2008-ban a tengernél voltam, és úszás közben görcsöt kaptam – olyan súlyosat, hogy ki kellett húzniuk a vízből. Ezt gyors fogyás, idegesség, tachikardia, 80/60-as vérnyomás, fáradtság és erős szédülés követte. 172 cm-es magasságomnál mindössze 50 kg-ot nyomtam. 2008. június 14-én orvoshoz fordultam, aki azonnal mágnesesrezonancia-vizsgálatot végzett a nyaki gerincről, és endokrinológiai vizsgálatot rendelt el.

Vizsgálatok sora következett: a pajzsmirigy ultrahangja, vérvizsgálatok, a pajzsmirigy punkciója, szövettani vizsgálatok és így tovább. A lelet kemény volt: előrehaladott stádiumú pajzsmirigyrák, két rosszindulatú daganattal – a jobb oldalon 1,9 × 1,6 cm, a bal oldalon 1,6 × 1,1 cm méretűvel, amelyek egészen a hangszalagokig értek. Azonnali műtétre volt szükség, azzal a kockázattal, hogy a hangszalagjaim bizonyosan sérülnek, és elveszítem a hangomat. Ekkor már tudtam, hogy az orvosi segítség mellett mindenekelőtt lelki segítséget és támogatást kell keresnem. Abban a nővérközösségben, ahol szentmisét mutattam be, imádságot és lelki kíséretet kértem. Megosztottam velük aggodalmamat, fájdalmamat és a rám váró kockázatos műtétet. A nővérek nem kérdezősködtek sokat; egyszerűen átadtak nekem egy képet alapítónőjük, Mária Alfonza Eppinger anya arcképével, amelynek hátoldalán a boldoggá avatásáért mondandó imádságot találtam, és ami a legfontosabb, a kegyelmek elnyeréséért mondandó imádságot. Csendben távoztam. A nővérek is csendben mentek a kápolnába, és kilencedet kezdtek imádkozni alapítónőjükhöz a műtét jó kimeneteléért és a gyógyulásomért. Ezt a hírt továbbadták más nővértársaiknak és barátaiknak is, hogy csatlakozzanak az imádsághoz Alexander atya – vagyis az én – gyógyulásomért.

2008. június 18-án vettek fel a kórházba. Be kell vallanom, hogy nem voltam közömbös mindez iránt, de nagy bizalommal fordultam Mária Alfonza anyához, hogy járjon közben értem Isten trónja előtt. A felvétel után nem sok idő maradt a gondolkodásra, mert megkezdődtek a műtét előtti vizsgálatok, és másnap kora reggel már vittek is a műtőbe, és június 19-én sürgősséggel megoperáltak. Az egyetlen gondolat, amely átfutott az agyamon, az volt, hogy nyilvánvalóan nagyon rosszul állok, és fel kell készülnöm arra, hogy nem ébredek fel.

A műtét teljes altatásban zajlott, és csaknem két óráig tartott. Semmire sem emlékszem, de az orvosi személyzet tanúságából később megértettem, hogy a műtét után nem tudtak felébreszteni az altatásból. Ez állítólag sokáig tartott; életfunkcióim kimaradoztak, és így a felelős orvos értesítette elöljárómat a kolostorban, ahol éltem, hogy mi történik, és szakszerűen hozzátette: „A műtét megterhelő volt, mindennel számolnunk kell; hozzák el a ruháit minden eshetőségre.”

Az akkori perjel, Norbert atya, és a gazdasági elöljáró, Elio atya azonnal igyekeztek a kórházba jönni, bár ez is eltartott egy ideig. Közben a személyzetnek sikerült felébresztenie engem. A műtőágyon tolták be a szobámba. Amikor rendesen körülnéztem, meglepetten láttam, milyen gondos rendtársaim vannak, akik már ott voltak mellettem. Hirtelen felültem, és kiszálltam az ágyból, hogy köszöntsem őket, ami alaposan megrémítette a kezelőorvost és a rám vigyázó személyzetet, akik meglepetésükben korholni kezdtek: „Mit csinál? Megszédül és elesik.” Egy kicsit oldani akartam a helyzetet, ezért azt mondtam, hogy a fejem csak öt liter bortól szédül meg. Erre az orvos csodálkozva nézett rám, és alaposan meglepődve mondta: „Ön beszél!” Mert a műtét előtt alá kellett írnom, hogy elfogadom a kockázatot, hogy a hangszalagok sérülésével elveszíthetem a hangomat, mivel a daganatok már a hangszalagokon voltak, és meg kellett operálni őket. Az orvos és a személyzet természetesen azonnal visszafektettek az ágyba, rendtársaim pedig nem árulták el, hogy már elhozták a ruháimat.

Másnap, június 21-én, szombaton eltávolították a drént, és így minden segítség nélkül nyugodtan járkálhattam a szobában. A következő napon, június 22-én, vasárnap már gyalog mentem le egy emeletet, hogy szentmisét mutathassak be a kórházi kápolnában. Június 23-án, három nappal egy ilyen súlyos műtét után az orvos tájékoztatott, hogy a tachikardia eltűnt, hogy nincs többé szükségem Trimepranolra, hogy a szédülés megszűnt, és a vérnyomásom 120/80-on állandósult, és így elbocsátott a kórházból. Még aznap, amikor hazaértem, valami hiányzott a szobámból, ezért elmentem a boltba, és az utcán találkoztam barátokkal, akik tudták, hogy műtétem lesz, és azt hitték, hogy még csak most megyek rá. Elmondtam nekik, hogy már túl vagyok rajta. Amikor észrevették a heget a torkomon, látták, hogy csak egy apró, csaknem begyógyult seb van ott. Magam sem hittem el, ezért a szobámba visszatérve belenéztem a tükörbe, és valóban csak egy finom heg volt ott.

A golyván és a hangszalagokon lévő daganatok ilyen megterhelő eltávolítása után a csaknem kéthetente tartott rendszeres ellenőrzéseken, az orvosok nagy meglepetésére, nem kellett sem kemoterápián, sem sugárkezelésen átesnem. Megmagyarázhatatlan jelenségként értékelték, és a teljes orvosi dokumentációmat rendelkezésemre bocsátották.

Egy évvel későbbi ellenőrzésen az orvosok értetlenül nézték a felvételeket, látva, hogy minden nyomtalanul gyógyult, és megerősítették, hogy a műtét után, a pajzsmirigyrák előrehaladott stádiumára való tekintettel, a gyógyulás az én esetemben hirtelen, teljes, tartós és kiújulás nélküli volt.

Ma, amikor ezt a tanúságtételt írom, több mint 12 év telt el. Nagyon jól érzem magam, testsúlyom megnövekedett, és elég erőt és energiát érzek ahhoz, hogy szolgálhassak mindazoknak, akiket Isten hozzám küld.

Ezért a gyógyulásért a mostanra boldoggá avatott Mária Alfonza hathatós közbenjárásának vagyok adósa, amelyért a nővérek és a barátok imádkoztak. Ehhez a szenthez mind a mai napig rendkívül szoros kapcsolatot őrzök, és egyre inkább érzem, hogy mindennapi lelki társam és anyám lett.

Minden alkalommal, minden nehézségemben és problémámban, és mindenekelőtt másokéban, akik rám bízzák magukat, hozzá fordulok, és közbenjárása az Úrnál nagyon erőteljes és hathatós. Sokan beszélnek nekem a közbenjárása által kapott kegyelmekről. Járjon közben értünk szüntelenül Boldog Mária Alfonza! Isten nagy és hatalmas, és meghallgatja hűséges szentjeinek és boldogjainak kéréseit, akik – ha kitartóan kérjük őket – sok kegyelmet nyerhetnek nekünk a Magasságbelitől, köztük a gyógyulás kegyelmét is! Dicsőíttessék és magasztaltassék a mindenható Isten ezért a gyógyulásért!

Alexander atya, 2008. augusztus

2005. január – Ébredés a kómából; Diagnózis: hasnyálmirigyrák

Az Isteni Megváltó ünnepén, 2004. október 23-án Margitát (24) hasnyálmirigyrák diagnózissal vették fel egy bécsi kórházba (SMZ Ost). Az orvosok megállapították, hogy műtétről szó sem lehet, és mesterséges kómába helyezték. 2005. január 15-ig feküdt kómában.

Az orvosok már semmit sem tehettek, és szinte mindannyian azon a véleményen voltak, hogy Margita soha többé nem ébred fel. Csodáért imádkoztam alapító Anyánkhoz, és mindig azt képzeltem, hogy Jézus Mária Alfonza anya közbenjárására kézen fogja Margitát, ahogyan az evangéliumban Jairus lányát tette. Karácsonykor a közösségemben ki is mondtam ezt, amikor sokan már feladtak minden reményt a túléléséről.

Csaknem három hónap telt el. Vigasztaltuk Margita édesanyját, és bátorítottuk, hogy imádkozzon velünk alapító Anyánkhoz.

2005. január 15-én Margita hirtelen kinyitotta a szemét, beszélni kezdett, és tiszta volt az elméje. Lassan felépül, és nyoma sincs a korábbi diagnózisnak.

Amikor ezt az örömteli hírt meghallottuk Margita édesanyjától, önkéntelenül felkiáltottunk: „Mária Alfonza anyához imádkoztam!”, és egy másik: „Én is.” Meg vagyunk győződve arról, hogy ez csoda Mária Alfonza anya közbenjárására.

N. N. nővér

2004. november 22. – Diagnózis: Sclerosis multiplex

Betegségem a lábam és az ujjaim hegyének zsibbadásával kezdődött, és körülbelül 2004. május 10-től 27-ig munkaképtelen voltam. Megkezdődött a kezelés, de a panaszok csak kissé enyhültek, ami további vizsgálatokhoz vezetett. 2004. augusztus 10-től fel kellett vétetnem magam a nagytapolcsányi kórház neurológiai osztályára, ahol lumbálpunkció következett. A vizsgálat eredménye: Sclerosis multiplex. Nem kell leírnom, mit éltem át. A szerzetesnővéreknek és a Lelki Család tagjainak köszönhetően együtt imádkoztunk, és kértük Mária Alfonza anyát, hogy járjon közben értem Istennél.

Abban az időben nagy szükségét éreztem annak, hogy szentmisére járjak és rózsafüzért imádkozzam. Éreztem az imádság erejét és Isten kegyelmét.

Közben további vizsgálatok következtek, egyik a másik után. Az utolsó vizsgálat eredménye, 2004. november 22-én, ez volt: „Az SM agyi formájára jellemző egyértelmű jelváltozások nincsenek jelen.” Azonnal küldtem egy SMS-t: „Hála Istennek és az imádságnak, a diagnózisom nem igazolódott be.”

A hitem nagyon elmélyült. Érzem Isten jelenlétét az imádságban, otthon, mindenütt, ahová megyek, rózsafüzér imádkozása közben és leginkább a szentmisén. Ezt úgy értem, mint hívást a további alázatra, a Mária Alfonza anya boldoggá avatásáért mondott imádságra, és a még nagyobb Isten iránti odaadásra azért a kegyelemért, amelyet nekem adott.

N. N. asszony

1962 – Straková Lukrécia nővér gyógyulása; Diagnózis: tüdőtuberkulózis

1951-ben, a kommunista rendszerben a nővéreket táborba gyűjtötték. Lukrécia nővért egy csehországi gyárba küldték dolgozni. Egy idő után tüdőtuberkulózisban (kavernákkal) megbetegedett. Nagyon bízott Mária Alfonza anya közbenjárásában, és imádkozott hozzá, kérve mennyei közbenjárását.

Egy tátrai szakkórházba vették fel. Amikor elbocsátották, a rendszer miatt nehéz helyzetbe került. Nem mehetett vissza a gyárba. A jászói nővérekhez jött lábadozni, és rendszeres orvosi ellenőrzésekre járt. A tüdőműtét azonban elkerülhetetlennek látszott. Lukrécia nővér ekkor felerősítette imáit (kilencedeket imádkozott, és a gyógyulás kegyelmét kérte).

A következő ellenőrzésen a szepsi tüdőgondozóban, alapos vizsgálatok után orvosa, Müller doktor ezt mondta neki: „A tüdeje tiszta; a műtétre nincs szükség.” Lukrécia nővér meg volt győződve arról, hogy ez csodás gyógyulás. Azonnal igazolást kért az orvostól arról, hogy korábbi diagnózisa megmagyarázhatatlan módon nem igazolódott be. Az orvos elismerte a gyógyulást, de félt az akkori rendszertől, és nem adta írásba.

A tüdőtuberkulózis miatt Lukrécia nővér rokkantnyugdíjat kapott, és így különös helyzet állt elő. Az orvos továbbra is behívta vizsgálatokra, de meg kellett erősítenie, hogy meggyógyult, és így elvesztette a nyugdíjra való jogosultságát.

Ápolónőként kezdett dolgozni egy morvaországi, pilníkovi idősek otthonában. A tüdőtuberkulózis haláláig nem tért vissza. Élete végéig hálával idézte fel ezt a tanúságtételt a nővérek között, és meg volt győződve arról, hogy Mária Alfonza anya közbenjárására gyógyult meg. 1997-ben hunyt el Vríckóban.

Bonavíta nővér

1949. november 2. – Az ötéves Jacques Baumgartner gyógyulása;
Diagnózis: kétoldali fülgyulladás

Az ötéves Jacques kétoldali fülgyulladásban és hasmenésben szenvedett, és sokat fogyott. A kórházban kétoldali paracentézissel (szúrással) és penicillinnel kezelték. Másnap a kisfiú görcsökre panaszkodott, később pedig abbahagyta a mozgást. Azt hitték, hogy meghalt. A kisfiú édesanyja Mária Alfonza anya ereklyéit kérte a nővérektől, és határtalan bizalommal imádkozott alapítónőnkhöz. Két orvost hívtak, akik úgy döntöttek, hogy 1947. október 9-én megoperálják a fület. A műtét után a kisfiú jól érezte magát, de hirtelen, október 11-én állapota rosszabbodott. Csekély reménnyel az orvos vérátömlesztést rendelt el. A kisfiú megdagadt. A duzzanat néhány óra múlva lelohadt. Nyolc nappal a műtét után állapota bonyolulttá vált. A kisfiú nagyon elgyengült, szondán át táplálták, és nem mozdult. Abban a pillanatban édesanyja nagy reménnyel a szemére helyezte Mária Alfonza anya ereklyéit, mondván: „Most aludj, drága gyermekem.” Ezután a gyermek nyolc órát aludt. Az orvos megerősítette, hogy kimerített minden emberi eszközt e kisfiú megmentésére, és hogy az a tény, hogy a kisfiú megmenekült, csakis égi, természetfeletti beavatkozásnak tulajdonítható.

Szent József Klinika, Colmar

1932. december 29. – A gyógyulás. Diagnózis: lábgyulladás

Egy beteg férfi lábgyulladással érkezett a kórházba. A fájdalom elviselhetetlen volt! Semmi sem hozott neki enyhülést. A röntgen megmutatta, hogy csonttuberkulózisról van szó. Az orvos úgy döntött, megoperálja a lábát, hogy segítsen rajta. Egy nővér, aki ezt meghallotta, elhatározta, hogy kilencedet imádkozik drága alapítónőnkhöz. A kilenced kilencedik napjának reggelén – elsőpéntek volt – a beteg magához vette az Eucharisztiát, és azt mondta, hogy már nem fáj semmije. A gyógyulás természetes módon nem magyarázható.

Albana nővér

Az öthónapos Franz nagyon súlyos beteg volt, és 1931. november 11-én az orvosok feladták a reményt a gyógyulására. A nővérközösség elhatározta, hogy kilencedet imádkozik Mária Alfonza anyához. Háromszor imádkozták a „Miatyánkot”, az „Üdvözlégyet” és a „Dicsőséget”. Hálát adtak Istennek az alapítónőjüknek adott kegyelmekért – neki személyesen és az egész kongregációnak. 1931. november 14-én az orvos azzal a szavakkal hagyta el a kisfiú szobáját, hogy a gyermek fél órán belül meghal. Ennek ellenére a kisfiú másodnap is élt. Valesia nővér, aki gondozta, látta, hogy az utolsó órája ez. Ez az állapot estig tartott. Amikor a szülők elhagyták a szobát, javulás állt be. A kisfiú jobban lett, folyadékot kezdett magához venni, és rövid idő alatt teljesen meggyógyult.

Meg kell jegyezni, hogy amikor a nővérek befejezték a kilencedet, a kisfiú szüntelenül sírt, éjjel-nappal, minden ismert ok nélkül. A család újra elimádkozta a kilencedet Mária Alfonza anyához, de ezúttal hálaadásul Istennek. Ekkor a kisfiú megnyugodott.

Marie Catherine nővér

1932. május 13. – Diagnózis: Kétoldali tüdőgyulladás

T. urat (42) 1932. március 12-én vették fel a kórházba kétoldali tüdőgyulladással. Hőmérséklete 40,5 °C volt. Ez a hőmérséklet a kezelés ellenére 10 napig tartott. A beteg állapota reménytelenné vált. Felvette a bűnbánat szentségét és a betegek kenetét. Állapota még rosszabb lett. Az orvos 48 órát adott neki. A nővérek a beteggel együtt elkezdték imádkozni a kilencedet Mária Alfonza anyához. A beteg hőmérséklete 40,3 °C volt. Másnap 38,3 °C-ra, majd tovább 37,5 °C-ra csökkent. Az orvos valóban elképedt, és azt mondta, hogy ez közvetlen csoda – természetfeletti beavatkozás, amelyet csak kegyelemként lehet fogadni.

Ambroise nővér

1932. február 27. – Diagnózis: A bal váll vérmérgezése

Florenz (37), hadirokkant, tuberkulózisban szenvedett a bal vállában. 1931. november 23-án a sebész felnyitotta a vállát, és sokat szenvedett. A csont szétesett az erős gennyképződés miatt. Az orvos december 21-re rendelte el a műtétet, amelyet 1931. december 23-ra halasztottak. A beteg állapota rosszabbodott. A nővérek elkezdték imádkozni a kilencedet alapítónőnkhöz, hogy elnyerjék a beteg gyógyulását, vagy legalább a válla megmentését. Két nap imádság után a beteg jobban lett, és a fájdalom enyhült. Néhány nappal később az orvos megállapította, hogy a csont újra összenőtt. A váll 1932. február 27-i röntgenfelvétele után az orvos elvetette a műtétet, és feljegyezte a javulást. A beteg nem sokkal ezután felgyógyult.

Leontina nővér

1931. április 2. – Megtérés

A kórházban volt egy beteg, aki hallani sem akart a vallásról. Senki sem mert abban reménykedni, hogy ez a beteg húsvétkor a szentségekhez járul. Még a pap is azt mondta: „Nekem ne beszéljenek róla!” A nővér, aki gondozta, megkérte az idős niederbronni nővéreket, hogy imádkozzanak vele Mária Alfonza anyához, hogy a kórház minden betege felvegye a szentségeket. A nővér nem hiába reménykedett. Nem csalódott. Anélkül, hogy bárki beszélt volna a beteggel, papot kért, hogy meggyónjon, és másnap szentáldozáshoz járult.

Adolphine nővér