Életrajzi arcél

Mielőtt Erzsébet Eppingerről (Boldog Mária Alfonzáról) kezdenénk beszélni, jó lesz megismerni azokat a helyeket, ahol gyermekkorát és ifjúságát töltötte, és ahol később megalapította művét.

Niederbronn, ez a feltűnően szép fekvésű kisváros az elzászi tájban, a Vogézek keleti lábához simul, ahol a Strasbourgból Bitche-be vezető út halad. Elzászt köti össze Lotaringiával. Niederbronn környéke gazdag és változatos.

Niederbronn eredete messze a múltba nyúlik vissza. A város jóval a keresztény időszámítás előtt szerzett hírnevet a hévizes források felfedezésével. Gyógyerejük és a környék bája sok fürdővendéget és utazót vonzott. A tágabb környéken ligur és kelta lakosok nyomai találhatók. Később, mintegy 100 évvel Krisztus előtt germán törzsek árasztották el Elzászt, közülük a tribokok telepedtek le az ország északi részén. Julius Caesar uralma alatt béke honolt a földön. Lakói nagy hasznot húztak a római kultúrából. Észak-Elzász ma is őrzi a római korszak nyomait. Niederbronntól nyugatra, a Wasenburg csúcsán egy „specula” nevű római erőd romjai állnak.

A kereszténység erős hitet közvetített ide, és latin-germán kultúra kibontakozását hozta magával.

De mit jelent e dicsőséges múlt mellett egy egyszerű parasztlány élete, aki 1814. szeptember 9-én született Niederbronnban? Az első találkozás Erzsébet Eppingerrel aligha érdemel figyelmet, és mégis hamarosan magára vonja kortársai figyelmét. Az emberek különbözőképpen ítélik meg: egyesek szidalmazzák és gyanúsítják, mások rendkívüli kegyelemben részesült és híres személyként tisztelik és csodálják. Sokan jönnek hozzá, hallgatják tanácsát és imáiba ajánlják magukat.

Abban az időben, amikor Erzsébet meglátta a világot, Franciaország a nagy forradalom és a császárság korának súlyos megrázkódtatásait élte át. Az országot kimerítették a felkelések és a háború. A politikai szenvedélyek egy időre elcsitultak, de még nagyobb hevességgel lobbantak fel, és végigkísérték az egész 19. századot, rövid megszakítással pedig napjainkig tartanak.

Isten ennek a megalázott nemzetnek új éledést adott – nagy vallási megújulást.

A nemzet minden rétegében buzgósággal telt apostoli lelkeket ébresztett, akik korukban úttörőként munkálkodtak. A tüzes szó hőseire gondolunk, mint Père Lacordaire és Montalembert, a szeretetszolgálat hőseire, mint Père Chevrier, Rozália nővér, Pauline Jaricot, a szent misszionáriusokra és papokra, mint az arsi plébános és Père Libermann. Gondolunk a tevékeny és szemlélődő rendek nagy alapítóira: Jeanne Jugan nővéreit az elhagyott idősekhez küldi, Marie de Jésus kizárólag a szegénynegyedek betegeinek szolgálatára szenteli magát, Père Chaminade keresztény tanítókat képez egy tanulatlan nemzet számára. Ugyanebben az időben Isten számos misztikust ajándékoz meg rendkívüli kegyelmekkel és látomásokkal: Thérèse Durnerin, Catherine Labouré, Bernadette Soubirous.

Erzsébet egész életében beteges volt, Isten mégis számos látomással tüntette ki, köztük olyanokkal, amelyek politikai eseményekre vonatkoztak. Ezeknek indításul kellett szolgálniuk előbb neki magának, majd a nagy bűnösöknek is, hogy felébredjenek a bűnből.

Erzsébet azonban jól tudta, hogy nem lehet bezárkózni a látomásokba, hanem az a legfontosabb, hogy hitből éljen az ember. Természetesen őt is mélyen megrendítették a külső hatások: a pápa szenvedése, a világ kísértései és különösen Franciaország sorsa.

Egy személyiséget azonban egészében kell látni. Semmit sem akarunk elhallgatni Erzsébetről, de tudjuk, hogy gyenge testében erős lélek lakott. A nagy teológusok is így vélekednek. Mindenekelőtt azonban erényeinek hősi foka és a mű számít, amelyet Isten nagyobb dicsőségére vitt végbe.

A reformáció idején az Eppinger családfa – másokkal összehasonlítva – azok közé tartozik, amelyek hűségesek maradtak a katolikus hithez.

Szülei jámbor és istenfélő földművesek voltak, akik becsületesen éltek, és igyekeztek tizenegy gyermeküknek jó keresztény nevelést adni. A kemény és kimerítő munka nem akadályozta meg őket abban, hogy naponta közösen imádkozzák a rózsafüzért. Erzsébet szelíd természetű és komoly gondolkodású volt, és nagyon korán felfedezhetők benne Isten kegyelmének jelei.

Hároméves korától már egyedül akarja imádkozni a katolikus keresztény alapimádságokat, a Miatyánkot és az Üdvözlégyet. Minél jobban megismeri Istent, annál inkább tudatára ébred a bűn mivoltának is: engedetlenség és hálátlanság, jogtalanság és sértés, rossz és igazságtalanság Istennel szemben. Elhatározta, hogy minden fajta bűn ellen küzdeni fog.

Ebben a küzdelemben megerősíti őt az Üdvözítő szenvedéséről és haláláról való elmélkedés, és ez egyúttal önkéntes vezeklésre és engesztelésre indítja.

Örömmel és nagy figyelemmel vesz részt a hitoktatáson Jean David Reichard plébános vezetése alatt, aki szent életű pap és jó emberismerő volt.

Éppen ő az, aki hamarosan meggyőződik arról, hogy Erzsébet olyan gyermek, aki rendkívüli módon együttműködik Isten kegyelmével.

Tizennégy évesen Erzsébet elsőáldozó lesz. Akkoriban gyóntatója megengedte neki, hogy nyolcnaponként szentáldozáshoz járuljon. Éppen az Eucharisztia által erősíti meg Istennel való egységét.

Tizenöt évesen egészen Istenhez vonzódik. Lelkiatyja, Jean David Reichard személyében bölcs, erős és céltudatos vezetése van. Egyre inkább tudatosul benne, hogy Isten azért engedi meg a megpróbáltatásokat, hogy megszabadítsa őt minden földi dologtól, hogy annak idején egészen Isten terveinek rendelkezésére állhasson.

Néhány éven át jó egészségnek örvend. Később azonban kemény és súlyos megpróbáltatások érik.

Megszakításokkal – hét és fél éven át – beteg és ágyhoz kötött.

Az a mód azonban, ahogyan ezt az új szenvedést elfogadja, ahogyan imádkozik és így elmélyül a „Mysterium crucis”-ban, a kereszt titkában, nagyon kedvező benyomást tesz mindazokra, akik felkeresik.

Betegsége alatt misztikus ajándékokat kap, különösen a megkülönböztetés rendkívüli ajándékát.

Ezzel az ajándékkal képes az emberi szíveket kutatni, rejtett dolgokat feltárni és jövendő eseményeket előre megmondani.

Súlyos betegségében sem mond le Erzsébet az Istennek szentelt élet gondolatáról, amelyet régóta dédelget szívében.

Egy már létező rendbe való belépési kísérlet után Isten gondviselése úgy rendezte a dolgokat, hogy a strasbourgi megyéspüspök beleegyezésével 1849. augusztus 28-án megalapította az Isteni Megváltó Leányainak új kongregációját, amely megfelelt a kor követelményeinek.

Szent Alfonz lelkiségétől ihletve felveszi az Mária Alfonza nővér nevet. Első feladatának tekinti egy olyan szerzetescsalád létrehozását, amelynek szelleme Jézus Krisztus Lelke lesz, és ugyanez tükröződik majd az imádságban, az áldozatban, a szolgálatban és a szegények, a gyermekek és a betegek iránti szeretetben.

Egészen felemésztve az Isten és az emberek iránti szeretetben, 1867. július 31-én hunyt el Niederbronnban, a kongregáció nagy növekedésének és terjeszkedésének idején.